Nehéz, ellentmondásokkal, esztétikai, ideológiai, nyelvi vitákkal megterhelt folyamat során lehet kiadóként eldönteni, hogy mi a „megfelelő” olvasmány a gyerekeknek, kisamaszoknak, nagyobb kamaszoknak, fiatal felnőtteknek, urambocsá, a már felnőtt felnőtteknek. Pedagógiailag sokat segít persze, ha sikerül egyértelmű célokat kitűzni, és azoknak megfelelő könyveket íratni vagy fordíttatni.

Komoly elemzések születtek és fognak még születni a különböző történelmi időszakok ideológiai törekvéseit szép tisztán tükröző gyermek- és ifjúsági irodalomról. Ahogy arról is, mi lehet a különbség az ihlet szülte, belső közlésvágy, az íráskényszer létrehozta alkotások és a megrendelésre írt szövegek között. Mindezzel jelezni kívántam, hogy ingoványos a terület, amelyre felnőtt olvasóként keveredtem.

A Pagony Kiadó sorozata, az Abszolút Könyvek azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy 9-12 éves kiskamaszok számára jelentessen meg a felnőttek szerint tematikailag és nyelvileg életkoruknak megfelelő (a téma tudatos kiválasztása, a nyelv célzott kidolgozása) regényeket, valamit, ami a már nem és a még nem közötti intervallumban helyezkedik el (mesekönyv vs. felnőttirodalom), érdekes, jó a cselekményszövése, érthető a nyelvezete, felkészít a felnőttkori olvasásra, vagyis olvasókat nevel.

A sorozatot a kiadó sikeresnek ítélte, érdemesnek látszott tehát a brand bővítése, így született meg az Abszolút Töri sorozat, amelybe saját promóciós szövege alapján „olyan 10 éven felülieknek szóló, olvasmányos és izgalmas könyveket válogatunk, amelyek abszolút lendületesen, abszolút színvonalasan, abszolút mai nyelven szólnak a magyar történelem fontos pillanatairól, korszakairól, szereplőiről.” A könyveket különböző szerzők jegyzik, eddig 3 kötet jelent meg benne. Wéber Anikó a kiegyezés kori Budára viszi a gyerekeket, Mészöly Ágnes Mátyás király udvarába, és végül e recenzió tárgya, Kiss Judit Ágnes fentebb említett regénye, a Kórház az osztályteremben 1956-ba juttatja a kíváncsi gyerekeket. Sorozat lévén kell lenni a kötetekben valami közösnek, és ehhez napjainkban nem elegendő az egységes borító, amely annak idején jelezte, milyen nemű és korosztályú olvasónak ajánlott az olvasmány. Ha a szerző nem ugyanaz, és a szereplők sem teljesen azonosak, szükség van valamiféle ismétlődő motívumra, visszatérő ismerősökre, ahogy azt a televíziós sorozatokból megszoktuk, hiszen ettől márka a márka. A Pagony tehát keretet talált ki: egy adott osztály tagjai 2-3-4 fős kiscsoportokban – egyedül veszélyes, ketten csak egymást segíthetik, 3-4-en eltévedhetnek, kereshetik egymást és több szálon futtatható a cselekmény – utaznak a múltba. A történetek mindig a Vitéz Jánosról elnevezett gimnázium udvarán álló ősöreg fa alatt kezdődnek, melynek gyökerei a Várnegyed alatt tekeregnek, és ez a föld alatti labirintus a magyar történelem múltjába vezet. A könyv végén rövid történelmi magyarázat segíti eligazodni az olvasót. Kötetünk esetében ezt Návai Péter teszi meg röviden.

Ezúttal az időutazók az 1956-os forradalom első hetének résztvevői lehetnek, október 23-tól november 2-ig. A négy főszereplő, Hanna, Lóri, Réka és Sanyi azért választja épp október 23-át, mert Lóri dédapja a családi legendárium szerint részt vett az eseményekben, majd disszidált, és csak évtizedek múltán került elő nyugatról, akkor találkozott Lóri nagymamájával, vagyis a saját, 56-ban született lányával. Lóri kíváncsi és büszke erre a titokzatos dédapára, őt szeretné megtalálni. Izgalmas figura a családi legendáriumban alig említett dédapa, aki szülei előtt titokban tartja a szerelmét és az ebből a szerelemből született kislányát, majd a megtorlás elől elmenekül, és nyugaton új családot alapít.

Összességében csupa olyan dolgot tudunk meg 1956 október végéről, amit az időben születettek az elmúlt harminc évben már láttak a minden ünnepi alkalommal levetített régi fekete-fehér híradófilmek részleteiben, dokumentumfilmekben, visszaemlékezésekben, színes magyar és koprodukciós gyártású tematizált filmekben. Kiss Judit Ágnes ezekből válogatott. Tizenkét-tizenhárom éves hőseink (ezt az utószóból tudjuk meg) saját szemükkel láthatják annak a múltnak egy részét, a lelkesítő kezdeteket, amiről csak iskolai ünnepségeken – esetleg, ha már annyi idősek, történelemórán is – hallhattak, és amiről reakcióikból ítélve vajmi kevés ismerettel rendelkeznek: Bródy Sándor utca, Széna-tér és Corvin-köz, szegénység, szürkeség, társbérlet, a ledöntött Sztálin szobor darabkái, tankok, puskák és Molotov-koktélok, lelkes forradalmárok, megtört anyukák, lincselés, sebesültek, halottak és sok velük egykorú, vagy náluk fiatalabb fegyveres gyerek, becsületkassza a kitört kirakatokban, a sarkon befordul teherautójával Mansfeld Péter, amott Angyal István, valódi nevek helyett ragadványnevek, kivágott közepű zászlók, Egmont-nyitány. És új szavak (hangulatteremtés, korhűség), ám a tantusz és a ruszki, valamint a társbérlet szó mellé megkapjuk a hallgató és pörgető hozzávetőleges jelentését is, köszönhetően a hősiesen harcoló cigány szerelmespár tragikus történetének.

Ebben a zűrzavaros világban mind a négy szereplő megtalálja a maga jellemének legmegfelelőbb elfoglaltságot, ki pacifista segédápoló, ki vérre nem vágyó gépíró, ki pedig lelkes fegyveres felkelő lesz. Esetleges cinizmusát mindenki levedli, lelkes közösségi emberré válik. Nemcsak történelmi-, hanem önismereti táborba is eljutottak.

Nézhetjük úgy is, hogy egy oral history, szóbeli történelem történetébe kerül bele az olvasó (Lóri története). A szóbeli történelem vagy egyéni történet esetében a szubjektivitás abszolút megengedhető, sőt épp az az érdekes benne, de abban a pillanatban, amikor ez a történet vagy ezek a történetek önkényesen átveszik az objektív, forrásfeldolgozásokon, dokumentumokon alapuló, értékmentes (ha lehetséges ilyen) történetírás szerepét, akkor nagy a baj. Márpedig ez a regény ezt teszi, azaz abszolút igazsággá emel egy olyan történetmesélést, amelyről a szerző maga is elismeri, hogy elsősorban Pongrátz Gergely (a könyvben Bajusz a neve) visszaemlékezésein alapul. Kiss Judit Ágnes is tudja, hogy „történelmileg nem ezt tartják a leghitelesebbnek”. Így azután a négy kamasz történetét olvasók csupán egy szeletnyi mitizált és erősen heroizált múltat ismerhetnek meg egy olyan szövegből, amelyben sajnos bosszantó tévedés, de legalábbis csúsztatás maradt: a lezárt határokról szólva, a disszidálással kapcsolatban az egyik 21. századi utazó sommásan válaszol (az írónő tollával) arra a kérdésre, hogy miért nem utazott disszidens apja után az anyjával egyedül maradt kislány. „Nem lehetett átmenni a határon, pláne nem Nyugatra. A rendszerváltásig csak a szocialista országokba lehetett!” (kiemelés tőlem). Volt ilyen eset, nem is egy, de általánosságban még egy ifjúsági regényben sem érvényes ez az állítás. Nem lett volna szabad összemosni 1956 telét az azt követő kádári korszak hosszú – és egyáltalán nem visszasírnivaló – folyamatával. Ilyen csúsztatás, de legalábbis nagyon félreérthető fogalmazás rögtön a könyv elején, a 13. oldalon, a regény egészének hitelességét teszi kockára.

Nyilván a Corvin-köziek emlékeire építkező szemléletnek tudható be az is, hogy hérosszá emeli a szerző a gyerekkatonákat. Egy forradalomról valóban nem lehet autentikus képes festeni úgy, hogy kiradírozzuk a lázadással óhatatlanul együtt járó erőszakot, amit a kötet kis olvasói dosztig láttak már különféle filmekben, esetleg a kinyíráson alapuló győzelmet kajtató videójátékokban. Kiss Judit Ágnes, miközben a valóban fontos összetartás, összefogás, szabadságszeretet jelentőségét kívánja hangsúlyozni, és ehhez minden adott eszközt bevet, remélhetőleg akaratlanul, de relativizálja a gyilkosságot. Noha a kamasz szereplők némelyikében felvillan a kétely, a félelem és megrendülés is a sok halott láttán, azt a szerző mégis pozitívnak, magától értetődőnek tartja, hogy kiskorú (tehát felelős, önálló döntésre csak korlátozottan képes gyerek) kezébe fegyvert, gyilkosságra alkalmas eszközt adnak, és ebben a szerepükben követendő hősökké emeli őket. A forradalommal járó véres jeleneteket a jövőből érkező gyerekek nézőként értelmezhetnék (mintha forráselemzés lenne, bár nem hiteles forrás), ha a szerző is úgy akarja, de aktív cselekvőként bevonni őket ebbe, mintha videójátékban ölnék meg a virtuális ellenséget, nem elfogadható.

„– Na srácok, akkor kezdjétek el tölteni az üvegeket!… Vigyázzatok, a benzin gyúlékony!
– Tudjuk, Bajusz! – nevetett fel egy kisfiú, aki ránézésre nem volt több tízévesnél. – Hiszen azért hoztuk!”

„Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!” ezt mondta egy másik kisfiú valahol Európában.