A hangverseny előtt-közben-után szinte tapintható volt a közönség és kedves zenekara felszabadultsága, megilletődése, zeneimádata, Mozart-vágya, a viszontlátás öröme. A kritikus ilyenkor nehéz helyzetben van, hiszen a lehető legkényesebb feladat olyan hangversenyről kritikát írni, amely az elmúlt év járványáldozataira való emlékezés gesztusának jegyében szerveződött.

 

Fischer Iván elképzelése ezúttal is kilépett a helyiérdek kereteiből – ahogy sajnálatosan a pandémia sem ismert országhatárokat –, a koncertet nemcsak az RTL Klub közvetítette (felvételről), hanem a zenekar nemzetközi szakmai partnerei (a Párizsi Filharmónia, a Lucerni Fesztivál, a Bruges-i Concertgebouw, a frankfurti Alte Oper) is egyenesben tették hozzáférhetővé online csatornáikon. Az égő gyertyákkal díszített színpadra lépő karmester négy nyelven emlékezett meg a járvány során kórházban, magányosan, családjuk támogatása nélkül elhunyt áldozatokról – több mint felemelő, megrázóan hiteles pillanat volt. Ezután következett a szűk egyórás mozarti csoda.

 

Zenészinterjúk kedvenc közhelye, hogy ki milyen zenét vinne magával egy lakatlan szigetre: az biztos, hogy Mozart K. 626-osát sokan választanák. Fischer Ivánnak is többször volt alkalma elfogultságát és kiérlelt koncepcióját bizonyítani, s persze a karmester irigylésre méltó újító kedve is generált pár frissítést. A 2016-os BBC Proms fesztiválon például a hangszeres és énekes előadói blokkokat térbeli-akusztikai egységbe foglaló szokatlan ültetéssel okozott meglepetést: kamaraméretű énekkarának (Collegium Vocale Gent) tagjait és az énekes szólistákat egyaránt a zenekari muzsikusok közé elszórtan helyezte el, a fúvósok pedig a darabban játszott szerepük tükreként a vonósok előtti kiemelt helyen (a basszetkürtök és fagottok), vagy mögöttük (rezesek) ültek. Látványként sem volt utolsó, a hangzás pedig még online hangként is lebilincselően differenciáltnak, mégis egységesnek tűnt. Ez a sajátos ültetési rend felerészben visszaköszönt a május 26-i hangversenyen is: a fúvósok megosztva a vonóskar előtt és mögött, a négy énekes szólista megemelt emelvényen a zenekar különböző pontjain foglalt helyet, ezzel szemben a kórus hagyományos módon és szólamelosztásban, a színpad mélyén állt.

 

E sorok írója élőben is, és az RTL Klub késő esti közvetítésében is meghallgatta a művet, ami csupán azért lehet fontos adalék, mert a tévéfelvétel technikai megvalósítása az élőnél sokkal kiegyensúlyozottabb hangzást, jobb énekkar-zenekar arányokat teremtett. Ha beszámolónknak, a dolog természetéből adódóan az élő produkcióról kell is szólnia, érdemes ezt a körülményt figyelembe vennünk. Tény, hogy az élő hangversenyen a mintegy 30 fős Ars Longa kamarakórus (karvezető Dinyés Soma) sokszor indokolatlanul háttérbe szorult a 10 prímmel (és ennek megfelelő vonóskarral) kiálló Fesztiválzenekar mögött. És micsoda magvas, differenciáltan artikulált vonóshangzás, milyen szépen kidolgozott fúvósszólók: a sokat játszó basszetkürtök és a Tuba mirum harsonaszólója külön említést érdemelnek. Félreértés ne essék, nem kell kisebb zenekar, nem kell vékonyabb hangzás, nem kell felületesen visszafogott vonókezelés, és nem kell nagyobb kórus sem! Amit folyamatosan hiányoltam, az a mű egyik főszereplőjeként megszólaló, egyébként igen színvonalas helytállást nyújtó énekkar precízebb, kiérleltebb szövegmondása. Hosszú percekig tartott, amíg rájöttem, hogy a „luceat” a németes ’c’ vagy az olaszos ’cs’ módon ejtődik – azzal együtt, hogy köztudomásúlag még vitaszinten sem tudni, hogy pontosan és hitelesen hogyan kell (anno hogyan kellett) ejteni e hangzócsoportot. Viszont remekül intonált, mindvégig lendületes fúgákat hallhattunk, kár, hogy – a tévéfelvétel ismeretében úgy véljük – a BKK akusztikai terének áldozatául esett a fúgaszerkezetek formaívének plasztikusabb érzékeltetése, a dinamika árnyaltabb adagolása.

 

Cser Krisztián (Stiller Ákos fotói, a képek forrása: BFZ)

A rajzosan pontos, pregnáns, előtérbe nyomuló zenekari szólamok nyilván egyfajta koncepcióba illeszkedtek: Fischer fejében a zenekar itt nem az énekelt liturgikus szöveg kísérőjeként, hanem önálló, meghatározó entitásként él. Számos ünnepélyesen ráérős Requiem-felvétellel a fülemben Fischer lendületes tempói és váltásai (Et lux perpetua) majdnem mindig találóak és nem ritkán újszerűen, meglepetést okozóan frisseknek tűntek. Talán csak a felüdülés kedvéért esett volna jól egy-egy nyugodtabb lüktetés például a Recordare, Hostias vagy Benedictus tételekben, a darab hangulati íve, a műfaj hagyományai és az adott szövegrészekhez kapcsolódó korabeli egyházzenei ethosz jegyében is. Az is igaz persze, hogy Mozart Requiemje mára úgy vált fogalommá, paradox módon abszolút zenévé, hogy eredeti liturgikus szerepétől tökéletesen elszakadt.

 

Végül, de nem utolsósorban érdemes szót ejtenünk a darab négy igen jó nevű énekes szólistájáról: Anna Prohaska, Elisabeth Kulman, Megyesi Zoltán, Cser Krisztián. Amit ízlésben, jelentékeny hangi kvalitásban, a feszültség ihletett adagolásában elvárhattunk, a legmagasabb szinten megkaptuk a mezzoszoprán, tenor és basszus énekeseket hallgatva. Úgy tűnt, mintha a darab folyamatában Kulman, Megyesi és Cser szinte egymást inspirálva voltak egyre jobbak, egymásba simuló szólambelépéseikkel igazi együttesként működtek. A nemzetközi sztár Anna Prohaska – számos kiváló, szakmai elismerést begyűjtött koncert- és CD-felvétel hírneves előadója – sajnos némiképpen idegen testnek tűnt az énekes kvartettben. Éneklésében hektikusan váltakozott egyfajta túlvibrált fejhang és nagyoperásan kitörő voce, és különösen az élő produkcióban volt érezhető, hogy szép hangszíne, tökéletes magasságai ellenére nem találja a helyét a szólamában és a produkcióban.

 

Az RTL Klub a hangverseny után kb. két órával felvételről közvetítette az eseményt. Azon már csak mosolyogni lehet, hogy Fischer Iván – az áldozatok emlékének szentelt – köszöntőjének kb. 30 másodpercét sokallták és kivágták a felvétel elejéről. Jó pár tévécsatorna nem követhette el ezt a hibát, mert… nem adta le a koncertet. Így persze könnyű.