William Shakespeare: Lear király / Katona József Színház, Budapest
2021.06.01.

Azt hiszem, a hosszan, elviselhetetlenül hosszan elnyúló járványidőszak után (és ki tudja, még mi előtt) két dolgot nem fogadhat el a valamennyire is közegtudatos néző: a rossz választást és a hamisságot. Márpedig a rendező (és a színház) jól választott a Lear királlyal, és az előadás sem volt hamis. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Nem, én már sosem fogom megérteni, hogyan dönthet valaki ennyire ostobán azokkal kapcsolatban, akiket feltehetően ő ismer, vagy kellene, hogy ismerjen a legjobban. Mert az még teljességgel rendben van, hogy az idős Lear király vissza kíván vonulni a hatalomból. (Ahogyan teszi ugyanezt életkori sorstársa Shakespeare-ben, a varázspálcáját eltörő Prospero – csak ugye ő már utána, és nem előtte van a rossznak.) Azt viszont fel nem foghatom, hogyan tagadhatja ki az őt szemlátomást okosan és mélyen szerető legkisebb lányát, és adhat oda mindent, de mindent, bizalmat, vagyont és hatalmat a látványosan képmutató és haszonleső nagyobb lányainak. Nem nyugtathat meg a mesebeli alapképlet sem a hebehurgya királyról és az ő három lányáról. Ez nem népmese. Ez modern színház. Sőt kortárs.

Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka
Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka
Ráadásul a rendező Zsámbéki Gábor hibátlan szereposztása valóban mindent megtesz azért, hogy már a legelején ordító legyen a jellembeli különbség – legalábbis a nézők számára: egyfelől az egy szem Cordeliát megtestesítő, hófehérbe öltözött Tóth Zsófia, másfelől a változatosan borzongató színekben tobzódó Gonerilt és Regant játszó Ónodi Eszter és Pelsőczy Réka (jelmez: Szakács Györgyi). Visszafogott szelídség az egyik oldalon, visszatetsző akaratpárbaj a másikon. Mindenféle túlzó érzelemkitörés nélkül felrajzolt, és éppen ezért teljességgel átlátható képlet. Ámde a Vígszínház vendégművésze, az önismereti munka ábrázolását veszélyeztető pátosz alkati határvonalán sikeresen egyensúlyozó Hegedűs D. Géza Learként mindezt nem veszi, mert – a Shakespeare-féle dramaturgia miatt – nem is veheti észre. Mi viszont észrevesszük a saját ostobaságára fokozatosan rádöbbenő személyiség öregkori nevelődési történetének megannyi árnyalatát: a harsány fájdalombeszédtől az öngúny élességén át a pőre gondolatközlésig. Meggyőző alakítás, közhely- és sallangmentesen – amennyire csak lehetséges egy sokat és sokféleképpen megtapasztalt, most éppen Leart játszó színész számára.

Hegedűs D. Géza
Hegedűs D. Géza
És bár tényleg átgondoltan preparálja az előadás a darabot, engem most sem győzött meg a sormintaként működő életkorretorika, az öregségre mint szükségszerű agylágyulásra való állandó hivatkozás. Ezt az egyszerű (túlhajtott részigazságokat nyomokban tartalmazó) képletet sulykolja szemet és fület gyönyörködtetően Goneril és Regan, és ezt nyomatja a kettejük alávalóságát egy személyben tömörítve tükröző Gloster-fattyú, Edmund is, aki szerencsésen megtalálta a számára leglakályosabb szibaritavázat a szerepében lubickoló Tasnádi Bencében. Mint ahogyan az ő módszeres – számunkra átlátszó, apja számára hihető – ármánykodása nyomán mindenéből kiebrudalt féltestvér, a Rongyos Tamássá vedlett Edgar emberi komplexuma is logikusan költözött éppen Keresztes Tamás nagyszabású alakításába (akinek köszönhetjük egyébként az alkalmi zenei elemeket). Ezért is csodálkoztam, hogy az előadáson nem hangzik el az egyszerre éteri és nevetséges Krisztus-parafrázissá átváltozott fiú már-már távol-keleti bölcsességműfajokhoz foghatóan tömör tanítása, amelynek címzettje: a kiváló Bezerédi Zoltán jóvoltából elesett méltósággal kiteljesedő Lear-párhuzam, a megvakított és földönfutó, szenvedéseibe hamarosan belepusztuló Gloster. Pedig Nádasdy Ádám értelemirányult és érzéki ötletekkel ritmizált fordításában ott áll a „ripeness is all” magyar megfelelője: „Az a fő, hogy érettek legyünk.” Szemben mondjuk az eleddig legtöbbször használt Vörösmarty-változat különös(en szabados) értelmezésével: „A fő dolog, hogy elszántak legyünk.” (Na jó, értsük helyesen: érettek legyünk, hogy azután, ha kell, elszántak is lehessünk.)

Tasnádi Bence, Keresztes Tamás
Tasnádi Bence, Keresztes Tamás
De hiába hallottam oda az öregségében éretlen apához, de áttételesen persze Learhez is, végső soron pedig az önsorsrontó király történetét követő nézőkhöz intézett mondatot (mert azért az előadás szellemi terében ott volt kimondatlanul is), mégsem győzött meg lélektanilag és embertanilag a színdarabot elindító dramaturgiai fordulat érvényességéről. Ami viszont, a lélektaniságnál fontosabb nézőpontból mérlegelve, egyáltalán nem baj. Merthogy például Az átváltozás című Kafka-műben sem tudom megmagyarázni az olvasó képébe vágott nyitómondat hihetetlen fordulatát a féreggé átváltozott kishivatalnokról (ami viszont, mármint a hihetetlenség, még a nagy Arisztotelész szerint sem volna baj). Ám mindaz már teljességgel logikus (az antik Poétika írója úgy mondaná, valószínű), ami utána következik: tökéletesen érthetővé válik számunkra, hogyan működik egy rovartestbe kényszerült emberi elme, illetve hogyan működteti a rovartestet magát. Mint ahogyan a kitagadással tetézett hatalomelosztás teljességgel érthetetlen döntése után is minden logikusan következik a Lear király cselekményében.

És ehhez a tiszta logikához a lehető legszerencsésebb terep: a világos fordításnak, az arányos dramaturgiának (Török Tamara) és a letisztult rendezésnek megfelelő díszlet (Khell Csörsz). Egyáltalán, az analitikus-hieratikus tisztaságú, egyetlen állandó kellékkel ellátott (ennek miléte maradjon most titokban), dinamikus fény–árnyék viszonyokban (világítás: Bányai Tamás) lélegző színpadképnél alkalmasabbat el sem tudok képzelni a színházi világot hatványozottan (hadd ne soroljam a részleteket…) megpróbáló járványidőszak után. Ha van térbeli párhuzama a megtisztulásként fordítható katharszisznak, akkor ez az („szegény színház”, „üres tér”, ilyesmik). Mint ahogyan az élhető normalitás magán- és közéleti szétbomlását ábrázoló Shakespeare-mű is pontosan nekünk szól valamiről 2021 májusának közérzeti és mentális akusztikai terében – és az alkotók, éberen tartott arányérzéküknek hála, nem űznek fül- és ízléssértő sportot az aktualizáló didakszisból. Ráadásul, tévedékenyen eufórikus érzékelésem szerint, most meggyőzőbb Shakespeare-minőséget kaptunk, mint a színház legutóbbi, pandémiát megelőző bemutatójának Othellójával. És még azt is megkockáztatnám, hogy Zsámbéki – évekkel A nép ellensége és a Godot-ra várva után – végre megint igazán érvényes színházi ajánlattal állt elő a Katona nagyszínpadán.

Bezerédi Zoltán. Fotók: Puskel Zsolt, port.hu
Bezerédi Zoltán. Fotók: Puskel Zsolt, port.hu
Azt hiszem, a hosszan, elviselhetetlenül hosszan elnyúló járványidőszak után (és ki tudja, még mi előtt) két dolgot nem fogadhat el a valamennyire is közegtudatos néző: a rossz választást és a hamisságot. Márpedig a rendező (és a színház) jól választott a Lear királlyal, és az előadás sem volt hamis. Az összes többi meg – ahogyan a költő mondja – „ráadás csak”. Hogy kinek milyen mértékben, ízlés, érzékelés dolga. Miként az is, miféle bizalom ébred bennünk (az ember, a létezés, a nehézségekkel súlyosbított közösségi létezés iránt) akkor, amikor már a Bányai Kelemen Barna (és persze Shakespeare) jóvoltából mindvégig józan és hűséges Kent gróffal együtt a hajléktalan létformát választó Edgar is elhagyja – megkurtított végszóval, az „e súlyos időknek meg kell felelnünk” fordulat nyomatékosító ismétlésével – a színteret. Ahol a háttérben padon felsorakozott meggyilkoltak (a szolgalelkű Oszvaldtól a viperaszívű Lear-nővérekig) és az előtérben egymáson fekvő halottak (Cordelia és Lear) mellett már csak a Kocsis Gergely által biztosan játszott, pipogyán etikus túlélő Lear-vő, Albany herceg marad.

Ami, ha halványan, de mégiscsak remény. Sovány, de vigasz. Ennél kövérebb tanulságot nem kapunk Shakespeare-től. Ha komolyan vesszük Shakespeare-t. Itt és most, a magyarországi színházi világban, a magyar valóságban, 2021 tavaszának legvégén. Edmund alkati vérrokonát, a púpos Glostert ideferdítve: rosszkedvünk telével a hátunk mögött, a tündöklőnek vágyott nyár igézetében. Nem önfeledten, de kíváncsian. Az érettség minden.