Miután több mint egy évtizeden át szinte kizárólag triójával játszott, a kétezres évek közepétől Brad Mehldau nyitott más formák felé is. Budapesten szólóban és együttessel is föllépett már, a második szám után udvariasan meg is említi, hogy bizony emlékszik ezekre a koncertekre. Miközben szólóban szívesen tesz kirándulásokat a klasszikus zenei stílus felé, vagy éppen merül el apokaliptikus vízióban (mint Grammy-nyertes Finding Gabriel című kiváló albumán), a triójával picit máshogy zongorázik. Mondanám, hogy hagyományosabb hangon, többet „kompol”, és a zene fonalát is többnyire a jobb kéz futamai vezetik. De ez csak féligazság, mert minduntalan megjelennek azok a jellegzetes Mehldau-féle újítások, amelyek őt önazonossá teszik.

 

Zenésztársai a trió állandó tagjai voltak: Larry Grenadier bőgős és Jeff Ballard dobos, mindketten elsőrangú partnerek. Grenadier ugyan meglepően háttérben maradt, s talán az online közvetítés miatt nehezebb volt fülelni arra, amit játszik, Ballard viszont észrevétlenül is motor volt a zongorista különleges ritmikájú játéka mögött. Olyan erő, amely szüntelenül vitte előre a zenét, és az első számban ugyanilyen észrevétlenül került szólószerepbe.

 

Larry Grenadier, Jeff Ballard és Brad Mehldau

A koncert Bachhal fűszerezett Jerome Kern–Oscar Hammerstein klasszikussal indult, a ’All the Things You Are’ című standarddal, amelyet a trió több mint két évtizede műsoron tart, majd egy eredeti Mehldau-mestermű, az ’Unrequited’ szólalt meg. A ’Moe Honk’ szédületes és mániákus zongoraszólókat tartogat, a végén szinte klausztrofób érzést kelt, ahogy Mehldau néhány törtakkordot ismételget.

 

Talán a ’My Favorite Things’ című standardben nyílt ki először igazán az együttes. A dal természetesen sokat köszönhet John Coltrane örökbecsű feldolgozásának. A ’Sweet and Lovely’ című balladában megmutatták, milyen természetesen hintáznak együtt egy lazább, levegősebb zenei anyaggal. Izgalmas volt ebben a számban Mehldau és Ballard zenei párbeszéde, de bizonyára jobban feltüzelte volna őket a közönség inspiráló jelenléte. A zongorista amúgy hajlamos arra, hogy először a szellemet nyűgözze le, s csak utána – ha lehet ilyen distinkcióval élni – a testet. Intellektuális megközelítése miatt gyakran hasonlították Bill Evanshoz, lírikus hangja okán pedig Chick Coreához. Élvezetesen ír zenéről – néhány esszéje, fülszövege a honlapján is olvasható –, és egyáltalán bármiről, Rilkétől a Doktor Faustuson át Adornóig, Bachtól Beethovenen át Brahmsig és tovább. Ez a szellemi kíváncsiság megjelenik a muzsikában – sőt, minden bizonnyal ott jelenik meg előbb, a billentyűknél, s csak egy része talál utat a papírlap felé; Mehldau és triótársai egyre folyton újat keresnek, és közben vonalat húznak az 1920-as évektől napjaink kortárs jazzmuzsikájáig. De ami miatt ezek az esszék eszembe jutnak, az a koncert hangvétele, ez a csendes, nem kimért, de elegáns, finom hang és a bölcs arányérzék.

 

Az utolsó számok standardek voltak. Coltrane álmos ’Satellite’ című kompozícióját a zongorista szólóban is szívesen játssza, a trióval most élénkebb rendícióban szólalt meg. A trió a ’Caravan’-nal búcsúzott, Juan Tizol és Duke Ellington klasszikusával, amelyet még az is ismerhet, akinek ismeretlen a jazz. Mehldau megint a főtéma ritmusával játszadozik, ráadásul bal kézben hozza. Nagyon türelmesen, finoman építi fel a kompozíciót, de nincs kedve nagy karnevált csinálni belőle, legyen inkább bensőséges és mérnöki pontosságú. A szám előtt a zongorista még elmondta, hogy második alkalommal játszanak együtt a pandémia óta, és reménykednek, hogy végre visszatérhetünk azokhoz a dolgokhoz, amiket mindig szerettünk csinálni. Számukra ez még mindig a közös zenélés.