Ha jól számolom, másfél évvel az első, de nem egyetlen munkabemutató után született meg az előadás véglegesnek címkézett verziója, ami korábban kisebb létszámú szereposztással és más címen (A látás) kezdett formálódni. A hat, a projektben nagy alázattal részt vevő mozgató (Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Varga Heni és Verebes Andrea) testére komponált A nézés költészetéről a rendező Urbán András többször, meggyőzően nyilatkozta, hogy nincs elmesélhető története, hogy nem róluk, vagyis a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház csapatáról és múltjáról szól, úgyhogy már szinte el is hittem a szavait, de aztán megnéztem az előadást. Most úgy látom: a társulatvezető igazat is mondott meg nem is, mindenesetre ajándékot sokkal inkább hozott, mint nem.
 Jelenetek az előadásból |
Egyszerre retrospektív, összegző, majd az adódó tanulságok levonása után a jövőbe meglehetősen sötét pillantást vető előadás A nézés költészete. A fennkölt, filozófiai traktátusok élére kívánkozó cím laza szigorral, lassú következetességgel építkező, az erre kapható nézőt belső utazásra ösztönző képfolyamot takar. Urbán következetesen iktatja ki színházának jól ismert védjegyeit, mint, mondjuk, az ironikus-cinikus világlátást, a társadalmi-politikai kérdések felkavaró, szigorúan valóságközeli taglalását vagy a nézőnek a(z ön) kritikus gondolkodásra invitálását, de mindezt teszi úgy, hogy eközben a bő órás előadás minden pillanata magán viseli a markáns rendezői kézjegyet.
És azt nem is a sorok közül kell kiókumlálni, hanem elég csupán jól figyelni és emlékezni, akár arra is, amiről nincs közvetlen emlékünk vagy tapasztalatunk. A nézés költészete szépséges és fájdalmas, zavarba ejtően sok tételből álló leltár: mintha azt mutatná fel és vonná fénykörbe, hogy mi volt eddig, szándékosan nyitva hagyva az evidensen adódó kérdést, hogy mi lesz, egyáltalán mi lehet majd ezután. Nem (nagy) spoiler, ha azt mondom, hogy nem sok jóval kecsegtet a jövő: aki ebben a világban él, nem pedig egy párhuzamos valóságban, aligha lepődik meg ezen.
Ilyenkor, ha mint itt a nyitó képben, teljesen üres, csodálkozom rá, hogy nem is olyan kicsi a Kosztolányi színpada, mint általában gondolom róla: a magasban hatalmas diszkógömb csüng, a színpad szélén középre fektetve egy négyzetméter nagyságú tükörlap nyit kaput egy másik dimenzióba. A bal hátulról érkező, könnyű, fekete ruhába burkolódzó, arcnélküli alak egyetlen, határozott kalapácsütéssel repeszti meg a sima tükörfelszínt, amire ezután folyamatosan víz csöpög valahonnan fentről. Az ezután felvonuló képek (szinte) mind ismerősek, láttuk már őket korábban itt vagy máshol, csak mintha a kaleidoszkóp foncsorozott felületeit kíváncsi, szeszélyes kezek újra és újra elforgatnák, így hozva létre meglepő együttállásokat.
 |
A nem várt konstellációk komótosan épülnek és alakulnak, míg végül teljesen be nem töltik az üres színpadot. Delikát múzeumi tér születik (egyszer csak azon kapom magam, hogy méretesebb alapterületről, mondjuk, egy gyárcsarnokról fantáziálok, ahol a nézők körbe is sétálhatnák a kompozíciókat), ahol a kiállítási tárgyakat a láthatatlan arcú és szigorúan elfedett testű mozgatók nagy műgonddal és szakértelemmel helyezik el a tér meghatározott pontjain. Miután egy-egy „vitrin” megtelt, arra is jut idő, hogy az organikusan növekvő installációt részleteiben és egészében is tanulmányozzuk. Szeretem ezt a lassúságot, és most, hogy bő évnyi szünet után a világ újra résnyire nyílik előttünk, a szertartásos kimértség, a képekből áradó halálos magány már mást jelent.
A sok-sok tucat tárgy jó részét kedves ismerősként köszönti az Urbán-univerzumban otthonosan mozgó néző. Az első, nagyon hosszú percekben a ráérős precizitással mozgó alakok póznákat, rudakat, tartóállványokat hordanak be egyesével, szertartásosan, kisebb csoportokba állítva őket. A csontvázra idővel inak, izmok, rostok kerülnek, amik ezúttal szintén halott tárgyak (melyek persze magukban hordozzák az élet nyomait is): az elmúlt évek emblematikus Urbán-előadásainak kellékeivel telik meg Noé performatív bárkája.
Hatalmas szürkemarha koponyák, preparált halak, kitömött vagy stilizált, a semmiben lebegő madarak, majd rózsaszín flamingók, méretes plüss zebrák és egyéb jószágok gyűlnek a szoba nagyságúra kiárasztott tükörtó partjára. Ütött-kopott székekre emberi csontvázak kerülnek, hogy aztán az éjsötét fantomok teljesen levessék a terep alapszínéhez simuló egyenruháikat: a hosszú előkészület után szembesülni az élő, lélegző szövettel valósággal megrendítő.
 A képek forrása: Kosztolányi Dezső Színház |
Miközben a panoptikumszerű állat- és emberkert láthatatlan kifutói és szűkös ketrecei megtelnek, vagyis mialatt a sötét demiurgoszok megteremtik és benépesítik a bizarrságában is otthonos világot, a fegyelmezett mozdulatokat Mezei Szilárd felvételről szóló kamarazenéje ajándékozza meg újabb dimenziókkal. A tételekre bomló nagyszabású kompozíció hol titokzatosan csillog, máskor elsötétül és fenyegetővé válik, de a rétegzett látványvilágot mindvégig támogatja és színezi.
A vagány, politikus színházcsináló Urbán esztétikájában a látványról általában és érthető okokból kevesebb szó esik. A nézés költészete azonban megfordítja a szokott erőviszonyokat, sőt mintha „bepótolná” mindazt, amit sokszor a mikrofonállványok mögé állított, bakancsos-egyenruhás színészekre kreált kórusszínházként is körberajzolhatunk. A befogadóval ellentmondást nem tűrő módon közölt direkt üzenetek helyett a néző képzeletében megjelenő, egymásba fonódó vagy egymást kioltó képek, asszociációk, érzések, benyomások kavalkádjára helyeződik a hangsúly.
A komplex képek világába tett kirándulás persze nem példa nélküli a rendező pályáján: a Tolnai Ottó szövegeiből rugaszkodó Rózsák grandiózus víziója önkéntelenül is kínálja magát halvány párhuzamként. Míg ott egyfajta „kicsomagolás” történt, amikor a szűk térmetszet jelenetről jelenetre növekedett, hogy végül kozmikus távlatokra nyissa rá ámuló tekintetünket, itt mintha fordítva mesélődne az el nem mesélhető történet: az űr végtelensége a horror vacui gondolkodási sémája szerint számolódik fel, miközben a lény nem lakta éj borzongató hidege nem szűnik meg.