Zsigó Anna és Szabó Zoltán szövege nem rejt semmilyen nagy csavart, a karakterek toporgása, akut krízise állóvízként fodrozódik egy belvárosi kocsmában, ahová a főszereplő, Boldizsár – akit mellesleg az író-rendező alakít –, a gimnáziumi tanár szülinapja miatt gyűlt össze a családja és néhány barátja. A szereplőket lassan ismerjük meg. A nyitóképben a kocsma tulajdonosa, Arnold (Gigor Attila) és egy középkorú férfi, Boldizsár apja (Tóth József) indítják a „napot”, lehúznak egy-egy rövid valamit, aztán egyenként érkezik a többi szereplő is: Juci, aki a színlap szerint Arnold nagynénje (Tánczos Adrienn), ám ez a rokoni szál teljesen irrelevánssá válik, csak egyszerűen ivócimborának tűnik. Az este alatt kitörő kisebb-nagyobb tébolyhoz vezető katalizátor, a tizenéves Lívia (Petrics Villő), Boldizsár tanítványa is betoppan, aki nem mellesleg színire készül – ennek apropóján érkezik ide, Boldizsár segít neki felkészülni az Éj monológjából. Majd Boldizsár nagytesója, Zsolt (Tóth Máté) is feltűnik, aki kétségkívül a legközhelyesebb, legbárgyúbb karaktere a történetnek – klasszikus nagyszájú menőgyerek, aki rágózva tesz mindenre és mindenkire. A harminchárom – talán nem véletlen ez a szám – éves Boldizsár látszólag megtalálta a helyét, de ezt a látszatot hamar lerombolja az apja, aki még mindig egyengeti és irányítja fia pályáját. A tanítvány, Lívi megjelenésével erősödnek a generációs különbségek, de legfőképp az, hogy az ezredfordulós (az Y-generáció tagjaira az angolban millennialsként hivatkoznak, mivel az ezredforduló környékén váltak felnőttekké) generáció mennyi frusztrációval néz szembe nap mint nap. 

 

E maréknyi ember élete némiképp kibillen az este alatt, de végül mindannyian visszatérnek lappangó, csendes dilemmáikhoz. A szereplők mintha örökre ezen a helyen ragadtak volna, és nem valami hedonista függőség miatt – habár az előadás alatt végig boroznak; in vino veritas –, hanem a generációt átszövő szorongás béklyója tartja őket ebben az ablaknélküli helyiségben. Megragadtak valahol a két generáció közti sötét kilátástalanságban: az utánuk következő generáció már magázódik velük, de ők nem tudnak felnőttként, felelősségteljesen viselkedni, az előttük lévő korosztály pedig még gyereknek tekinti őket. Laza látképet mutatnak arról, hogyan hat két generáció egymásra: az apa még mindig határozottan és tekintélyelvűen szól bele a két felnőtt fia életébe, a tizenéves gimnazista lány viszont feltétel nélkül felnéz Boldizsárékra.

 

Azon kívül, hogy isznak, buliznak, mindannyian egy este alatt akarják behozni életük vélt lemaradásait. Arnold vélhetően egész életét a pult mögött tölti, egy távkapcsolatban (az első jelenetben egy idegen nővel videochatel), Boldizsár nyugdíjas apja a hely törzsvendége, aki fiai életét még mindig minduntalan irányítani akarja, Juci egy mámoros pillanatban a kanapén akar gyereket Boldizsártól, aki meg Zsolttal és Arnolddal felváltva akarja a tizenéves lányt megvetendő módon megfűzni. A társaság leitatja Líviát, és így nyer értelmet az előadás címe: a bulizó harmincasok saját krízisük vélt megoldásáért képesek egy még náluk is tapasztalatlanabb ember életébe tiporni. Ettől persze az életüknek még mindig semmi értelme nem lesz, de jól van az úgy, holnap majd ugyanitt… 

 

Bármennyire is erőltetem, hogy többet lássak bele ebbe a viszonylag lassan elmúló hatvan percbe, nem hiszem, hogy ezt az igencsak mély problémát ennél részletesebben szerették volna taglalni az alkotók. Csupán megkísérlik, hogy életszerűen mutassák meg korosztályuk szorongásait, de megoldást nem nyújtanak, a keresést és a vizsgálódást a nézőkre bízzák. Jól tapintható ez a szándék abban is, hogy egy kéznyújtásnyira vannak tőlünk – vagyis csak lennének, ha nem egy laminált, kétdimenziós előadásfelvételen látnánk őket –, intim közelségből mutatják meg a figurák vergődéseit. A színészek kiemelt koncentrációval játsszák szerepeiket ebben a pörgő, egzisztenciális csődtörténetben, egy pillanatig sem engednek ki, ami föltétlenül szükséges, hogy egy órában egy ilyen nehezen megragadható témát hitelesen mutassanak be a közönségnek.

 

A szereplők replikái gyakorta szövegkönyvszagúak, néhol csupán elmondják az előre megírt és megtanult szöveget. El-elhangzik egy félszavas, már fölösleges replika, holott a szituáció már tovahaladt. Elmosódni látszik a határ a színész és a karaktere között, az előre megírt szöveg és az „itt és most” között. Egy kínos beszélgetés is válhat önmagában műalkotássá, főleg, ha fejben előre „megírjuk”. Ez még jobban aláhúzza a buli alatt generált kínos érzetet és a szereplők kínlódását. Mindenki teszi-veszi magát, konstans mozgásban vannak, kényszeredetten mosolyoknak egymás sikertelen poénjain, keresik a helyüket, de sehogy sem találják. Nem csak a kocsmában, az életben sem. Azonosulni könnyen tudunk ezzel, még ha nincs is direkt kapcsolódásunk a fejtegetett problémához, de az elmúlt másfél évnyi otthonüléssel és az ezzel járó kilátástalansággal, lelki válsággal könnyen párhuzamba tudjuk helyezni a szereplők tengődését.

 

Bár az előadás filmszerűsége – mivelhogy egy színházi felvételről van szó –, és a generációk közötti egyre táguló szakadék miatt a néző nehezebben percipiál, mégis felfedezi a saját életének kríziseit, esetleg múltbéli vagy kilátásban lévő válságait, és semmiképp sem marad gondolkodnivaló nélkül, ugyanis néhány harmincas beszél a saját és kortársaik bizonytalanságáról. Mondanivalójuk hitelessége pedig vitathatatlan.