Tóth Krisztináról az utóbbi időben nem(csak) a második színházi bemutatója, a Denevér kapcsán lehetett hallani (az első a Pokémon Go volt, kritikánkat ld. itt – a szerk), hanem többek között azért, mert a Könyves Blog körkérdésére merte azt válaszolni, amire amúgy valószínűleg mindenki gondolt már, hogy Az aranyember két női karaktere nem egészen jó példakép a fiatal lányok és fiúk számára. Nem programot hirdetett, hanem elmondta a véleményét. Elgondolkodtató, hogy ezt milyen szinten lehetett kizsákmányolni a kattintásokért, és hogy mindez milyen heves érzéseket váltott ki egyesekből. 

 

A Denevér 2019-ben a Jelenkor mellékletében jelent meg. Bár magának a drámának vannak gyermekbetegségei, Cseicsner Otília dramaturg értő kézzel gyógyította ki ezekből. A kiváló ritmusú és humorú dráma főintrikusa egy elveszett gumidenevér. A Denevér Dani megkeresésére tett kísérletek nyomán ismerjük meg a szereplők életét, szerelmét és frusztrációit. 

 

A kortárs drámák részben azzal az igénnyel is születnek, hogy olyan problémákat mutassanak fel, amelyeknek nincs játéktörténeti hagyományuk a klasszikus drámairodalomban. Tóth Krisztina drámája zömmel női karaktereken keresztül szól, nemcsak a kommunikáció és a megértés teljes csődjéről, hanem a nők nők elleni féltékenységéről, egymást lekicsinylő viselkedéséről. Erős írói szándék, hogy az összes női szereplőt egy színésznő, az összes férfi szereplőt pedig egy színész játssza. Dicső Dániel rendezése tiszteletben is tartja mindezt. 

 

Melkvi Bea, aki az előadás szíve-lelke, alakítja mind a négy női szereplőt. Melkvi csodálatosan jeleníti meg a korban, értékrendben és stílusban különböző nőket, játéka pontos, a jelzésértékű kellékek nélkül is tudnánk, hogy mikor ki beszél. Ez az összevonás, ha úgy tetszik, a klasszikus drámairodalomból éppen a femme fatale hagyományát emeli ki és teszi abszurddá, amikor mindegyik nő a saját helyét igyekszik megerősíteni. 

 

Az ellenségeskedés díszpéldánya az óvónő, aki minden alkalmat megragad az anya kritizálására. Az sem segít, hogy az anya színész egy budapesti színházban. Az óvónő felsorolja az előadóművészettel kapcsolatos szinte összes sztereotípiát. Cserébe rajong a Karalyos Gábor által játszott apukáért. De mért is ne tenné, hiszen az apa tiszteletre méltó ügyvéd, aki mindig pontosan érkezik Lalikáért, a gyerekért az oviba, mosogat, kedves és segítőkész. Az egy másik kérdés, hogy miért kell meglepődni azon, ha ilyen egy férfikarakter. Karalyos Gábor nagyon jól érzékelteti az apa hullámvölgyeit, hogy hol van az a pont, amikor elfogy a türelme. De más olvasata is lehet a szereplők összevonásának, például az, hogyan visszük tovább a szüleinktől örökölt szófordulatokat, hibákat, erényeket, vagy csak egyszerűen az, mennyire magányossá és nevetségessé tudja tenni az embert az empátia hiánya. 

 

Dicső Dániel rendezése a látvánnyal karöltve (Kiss Donatella, Nyári Virág, Urbancsek Adél) érvényes formát ajánl a dráma életre keltésére. A szereplők csökönyös önmagukba záródását a díszlet is aláhúzza. Görgős paravánokkal kis kuckókat alakítanak ki, ezekben beszélgetnek. A megszólalók egy idő után ismétlődnek, hol az anya telefonál a saját anyjával, hol az apa az anyával, hol az apa az óvónővel. Első ránézésre az előadás tele van párbeszédekkel, de ez nem jelenti, hogy meg is hallják egymást a szereplők. 

 

Az egymás mellett elbeszélés a kapcsolatok fő jellemzője, például az anya anyja nem érti meg lánya fájdalmát, nem érti azt a közeget, amiben dolgozik, értékrendszerük pedig más alapokon nyugszik – ennek a vizuális megnyilvánulása, hogy a nagymama képtelen bekapcsolni Skype-on a kameráját, így csak a hiányát látjuk kivetítve. Az anya hiába próbálja elmagyarázni, miért éli meg szakmai kudarcnak, hogy nem ő kapta meg Mása szerepét a készülő Három nővérben, az anyja meg se hallja, és ehelyett folyton visszakanyarodik az étel és főzés problematikájára. A megértés ilyen fokú lehetetlensége kimondottan vicces, főleg ha olyasmi hangzik el, ami miatt mi is bosszankodtunk már. Az egyik leghumorosabb, egyben legtragikusabb epizód, amikor az óvónő a mozgáskorlátozott gyermekének a közlekedési nehézségeiről beszél, a rendőr végighallgatja, majd válaszul tovább sorolja az általa kedvelt halak listáját. Az elrajzolt, abszurdba hajló humort a színészi játék is megsegíti, a karakterjáték jól működik és illeszkedik is az előadás nyelvéhez, nem esik rosszul a pszichológus elnagyolt, ábrázolástörténetileg kissé sztereotip megjelenítése sem.

 

A felnőttek élete látszólag a gyerekeik körül forog, mégsem jelenik meg egyik gyerek sem a színpadon, nem ismerjük meg az ő gondolataikat. Csak egy visszatérő videófelvételen látunk hátulról egy nőt két gyerekkel az óvoda kapuja felé sietni. A vetítések kellemetlen érzést keltenek, nem tudjuk pontosan, miért is látjuk ezt a a biztonsági kamera felvételére emlékeztő videót, mégis sejtjük, hogy nem lehet jó vége a dolognak. 

 

A videó jelentését csak az előadás második felében ismerjük meg, amikor már megtörtént a baj. Az előadásnak nincs tulajdonképpeni lezárása, nem tudjuk meg, hogy az anya okolható-e a történtekért, ahogy azt sem, hova tűnt a gumidenevér. De sejthetünk valamit abból, ahogyan a két szülő egymásra talál a fiúk elfelejtett ovis farsangi jelmezének készítése közben. Az anya és apa végre megértik egymás szavait. És ekkor van vége az előadásnak.