Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NŐ A HÁTSÓ ABLAKBAN

Nő az ablakban / Netflix
2021. máj. 20.
Ilyen tehetséges színészgárdát és stábot ritkán pazarolnak el ennyire, mint ahogy a Netflix új Hitchcock-újragondolásában teszik. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.
A Nő az ablakban (The Woman in the Window) egy pillanatra sem rejtegeti, hogy honnan szerezte inspirációit: a főszereplő tévéképernyőjén már a játékidő második percében Alfred Hitchcock Hátsó ablaka (Rear Window) megy. Nehéz is lenne letagadni az ihlet forrását, amikor a két film alapszituációja ugyanaz.
 

Ismétlésképp: a Hátsó ablakban James Stewart egy fényképészt alakít, aki lábtörés miatt nem tudja elhagyni New York-i lakását, ezért unalmában figyelni kezdi a szemközti szomszédait, mikor bizonyos jelekből arra gyanakszik, hogy az egyik szomszéd megölte a feleségét. A rendőrség kivizsgálja az esetet, de a halottnak vélt nő él és virul – a főszereplőnek ennek ellenére meggyőződése, hogy bűncselekmény történt.
 
Ezt azért sem ártott átismételni, mert ezzel le is fedtük a Nő az ablakban első negyven percét. Vannak persze apró különbségek, a főszereplő, Anna (Amy Adams) nem lábtörés, hanem agorafóbia miatt nem tudja elhagyni a lakását, de nagyjából ennyi – eleinte olyan, mintha egy remake-et néznénk. A film később sem tér el lényegesen a bevált formulától, bár kísérletet tesz rá, hogy néhány fordulattal sajátjává tegye a hitchcocki alapot, de valójában ezek is innen-onnan kölcsönvett, elcsépelt fogások.
 
A Nő az ablakban az irányzatok furcsa keveréke, ami ahelyett, hogy friss nézőpontot adna a jól bevált műfajok ötvözésével, sosem áll össze koherens egésszé. Van itt hitchcocki feszültségkeltés (suspense), vagy legalábbis annak kísérlete, de a ’90-es évek erotikus thrillerei is felsejlenek (explicit szexjelenet nincs, az ma már nem divat, de legalább beszélnek róla). A paranoiás hangulat Roman Polanski lakás-trilógiáját idézi (Iszonyat, Rosemary gyermeke, A lakó), amiben szintén a bezártság, a társasházi lét megy a szereplők agyára, de olyan bőr alá kúszó, borzongató módon, amiről a Nő az ablakban csak álmodik. Ha ez a zsánermix nem lenne elég, a végére bedobnak egy fordulatot, ami az ezredforduló környéki slasher horrorokra emlékeztet (a final girl egy akciódús kergetőzés során konfrontálódik a titokzatos gyilkossal).
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A részek külön-külön is legfeljebb csak középszerűek, és csak azt érik el, hogy a klasszikusokat jóleső nosztalgiával idézzük fel – úgy értve, hogy azok mennyivel jobbak. Hitchcock módszere a sejtetés, a feszültség fokozatos növelése, melynek nem az a lényege, hogy mit mutat meg, hanem hogy mit nem (még ha ebben közrejátszott az is, hogy a cenzorok megkötötték a kezét). Az ’50-es éveknek ez a szemérmes visszafogottsága ma már nem állna meg, a Nő az ablakban meg is mutatja, ahogy hasba szúrják Jane Russellt (Julianne Moore), így más téren kell bizonytalanságot teremtenie. Ezt azzal igyekeznek elérni, hogy az agorafóbiás főszereplő gyógyszerek tömkelegét szedi a mentális betegségeire – már amikor nem hagy ki néhány alkalmat –, és vélhetően alkoholproblémákkal is küzd, így nem megbízható elbeszélő. Vagyis amit látott, egyáltalán nem biztos, hogy megtörtént.
 
Az instabil lelki állapot remek lehetőséget adna, hogy játsszanak az érzéseinkkel, és folyton kétségek közt tartva találgassuk, meddig tart a valóság, és hol kezdődik a képzelet. Minden egyes új nyomnál és leleplezésnél oldalt kellene váltanunk, ahogy azt egy jó krimi teszi, de a ködösítés ellenére mindig sejthető, hol próbál manipulálni a film. A Polanski-féle paranoid irány ezért sem működik, mert könnyű átlátni a szitán, és nem ragad át ránk a főszereplő elhatalmasodó tébolya. Az utolsó csavart csak azért nem lehet teljes mértékben kitalálni, mert a semmiből jön, és nem is illeszkedik az addigiakhoz.
 
A forgatókönyv nem aknázza ki a főszereplő mentális betegségében rejlő narratív lehetőségeket, és érzelmileg is kudarcot vall: nem tudunk meg többet a gyász feldolgozásának lélektanáról, az elcsépelt fordulatok nem hozzák közelebb a karaktert, pedig a drámai képsorok alapján igyekeztek több mélységet adni a traumájának. A legtöbb krimi nem a lélektaniságra helyezi a hangsúlyt, ami nem is baj, ezért is érthetetlen ez a félszeg próbálkozás, ami ismét csak az identitászavart jelzi.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Igazán kár a Nő az ablakbanért, mert a forgatókönyvet leszámítva minden téren minőségi alkotás, és minden közreműködő felülteljesít ahhoz képest, mint amit ez a felejthető történet megérdemelne. Nem akarom bűnbakká tenni az írót (Tracy Letts), sem az alapul szolgáló bestsellert, amit A. J. Finn írt, mégis nehéz másra mutogatni, mikor a rendezés, a fényképezés, a színészi játék mind-mind kiváló.
 
Joe Wright az irodalmi adaptációkban találta meg a múzsáját (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés, Anna Karenina), rendezése ezúttal is látványos és fantáziadús, amit lehet, azt kihozza abból az egy helyszínből, ahol a cselekmény játszódik. Remekül kiegészíti őt Bruno Delbonnel operatőr, akinek öröm nézni a kompozícióit, és azt, ahogy a fénnyel bánik.
 
A színészi gárda élvonalbeli, szerepeltetésük ezért pazarlásnak tűnik, annyira nem kezdenek velük semmit. Ehhez képest mindenki komolyan veszi a feladatát. Amy Adams most is remek, minden idegszálával igyekszik mélyebbé tenni az amúgy felszínes karaktert. Mellette olyan veteránok tűnnek fel, mint Julianne Moore vagy Jennifer Jason Leigh, de olyan jelentéktelen szerepekben, hogy esélyük sincs kibontakozni. Akit viszont végképp elpazaroltak, az a szintén mindig nagyszerű Gary Oldman, akinek épp Wright legutóbbi filmje, A legsötétebb óra (Darkest Hour) szerezte meg első és egyetlen Oscar-díját Winston Churchill eljátszásáért. Oldman híres arról, hogy egy mellékszerepet is emlékezetessé tud tenni – ez a szerep nem tartozik közéjük, de nem rajta múlt. Danny Elfman zeneszerző szintén veteránnak számít a maga területén, modern zenéjébe elegánsan csempészi be a régebbi korok dallamait.
 
A Nő az ablakban túlzottan hasonlít az elődeihez ahhoz, hogy a felnőtt thrillerek új irányzataként lehessen értelmezni. Kellően lebilincselő, amíg tart, de amint véget ér, semmi felidézhető jellemvonást nem hagy maga után, mert annyi mindenből merít, hogy végül saját identitása egyáltalán nem marad.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek