Taylor Sheridan nevére néhány évvel ezelőtt figyelt fel a szakma, középszerű színészből ekkor lett először forgatókönyvíró, majd rendező, feltűnésekor rögtön a legnagyobb tehetségek között kezdték emlegetni. Filmjei nagyon erős stiláris és tematikus jegyekkel rendelkeznek, szokták őt modern westernszerzőnek nevezni, művei középpontjában majdnem minden esetben a bűn kérdése áll, mindezt pedig nagyon szikár, nagyon minimalista vizualitás kíséri. Legjobb mozija kétségtelenül az Oscart is megjárt A préri urai, de a Sicario – A bérgyilkos, és a Wind River – Gyilkos nyomon is emlékezetes filmjei az elmúlt éveknek. Az Akik az életemre törnek épp ezért tűnik óriási visszalépésnek. 

 

Az összetevőket ismerjük már régről: Angelina Jolie játssza Hannah-t, a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő tűzoltót, aki a felszínen lazának és keménynek mutatja magát, valójában azonban nem tud szabadulni az átélt szörnyűségektől. Kisvártatva útjába kerül egy kisfiú (Finn Little), aki édesapjával menekült a fél országon keresztül, az apa ugyanis olyan emberek piszkos ügyletei után nyomozott, akiket szerencsésebb lett volna békén hagyni. Hannah gondjaiba veszi a jövevényt, a párra azonban további veszélyek leselkednek majd. 

 

Már a tartalomismertetőből is kitűnhet, hogy Sheridan ez alkalommal nagyrészt közhelyekhez nyúlt. Az egész film kapcsán az lehet egyébként az érzésünk, mintha valamikor a ’80-as, ’90-es években készült volna: nemcsak hangulatában, de megközelítésében is az akkori akcióthrillereket idézi. Ez egyébként bizonyos szempontból nem feltétlenül baj; a számítógépes animációk által meghatározott akciófilmek korában üdítő egy ennyire sallangmentes darabot nézni, azonban ez nem menti fel a mozit a teljes ötlettelenség alól. 

 

Sheridant azért sem téves kapcsolatba hozni a westernnel, mert bár főként nem ebben a műfajban alkot, filmjeire jellemző egyfajta mítoszteremtés, sőt akár mítoszdöntés is. Főhősei a társadalom peremére szorult emberek, akik főként külső tényezők hatására térnek le a helyes útról. Lábuk alul kihúzzák a talajt, és egyre kevésbé tudnak bízni bármiben is. Ebben az esetben azonban ez a gondolati sík teljesen hiányzik, ha csak azt nem szánja mondanivalónak Sheridan, hogy mindenki korrupt, és mindent a hatalmi machinációk irányítanak. 

 

Az nem állítható egyébként, hogy zsákbamacskát árultak volna a készítők, klasszikus, 90 perces játékidőt, in medias res kezdést, nyílegyenes és hihetetlenül egyszerű dramaturgiát kapunk. A film nem tölt sok időt olyan „felesleges” dolgokkal, mint a karakterek árnyalása. Jó példa erre a főhős, Hannah, akinek akár a betegségével, akár a gyerekekhez fűződő viszonyával lehetett volna foglalkozni, mindez azonban kimerül néhány baljós közeliben, álomjelenetben és flashbackben. Angelina Jolie egyébként megoldja a szerepet, sőt kifejezetten jól áll neki a karakter ziláltsága, de őt is erőteljesen behatárolja a figura sematizáltsága. A színészek közül egyébként talán Nicholas Hoult és Aidan Gillen párosa emelhető ki, ők sem elsősorban a karaktereik miatt, hanem mert remekül működnek együtt, a film néhány szellemes pillanata is az ő dialógusaiknak köszönhető. 

 

Sheridan rendezése ékes példája annak is, mennyire befolyásolhatja a megítélésünket, hogy milyen prekoncepciókkal kezdünk hozzá a megtekintéshez. Egy másik filmestől valószínűleg sokkal kisebb csalódottsággal fogadnánk egy ilyen filmet, bár az akkor is tény lenne, hogy az Akik az életemre törnek egy pillanatra sem tud több lenni a jól ismert műfaji elemek újramelegítésénél. Teljesen igazságosak viszont akkor vagyunk, ha azt is megjegyezzük, hogy a filmnek vannak objektív erényei. Sheridan profizmusa megkérdőjelezhetetlen, a feszültség adagolása tökéletes, Ben Richardson operatőrrel kiegészülve pedig sikerült több emlékezetes képet is komponálni. A kamera sokszor nagyon közelről követi a főhősöket, főképp Hannah-t, máskor viszont látványos totálokat kapunk, amelyek a táj fenségességét és az ember jelentéktelenségét hangsúlyozzák (szintén visszatérő elem a rendezőnél). 

 

A film azonban végső soron két szempontból bukik el: egyrészt teljesen irreálissá válik, idővel még ebben az egyszerű történetben is vannak logikai bukfencek, másrészt pedig érzelmileg bántóan steril marad. A néző nem tud senkivel azonosulni, hiszen senkit nem ismer meg kellőképpen, pedig a mozi érezhetően bazírozna a befogadó együttérzésére. Így pedig hiába a sokadik üldözés, lövöldözés, tűzvész, Sheridan rendezése érdektelenné válik, ráadásul utolsó jeleneteivel sem hagy gondolkodnivalót. 

 

Azt szokták mondani, hogy nagyon kevés (ha van egyáltalán) a makulátlan életmű a filmtörténetben. Taylor Sheridané sem lesz most már ilyen, az Akik az életemre törnek minden szempontból visszalépés a korábbi munkáihoz képest. És bizony Angelina Jolie-t sem ez a film fogja visszarepíteni az A-listás filmszínészek sorába, próbálkozzék is bármennyire.