A zenekar ősztől hivatalba lépő zeneigazgatója üdítően változatos programot állított össze számunkra: Weber-nyitányt követően ifjú angol szaxofonos-fenomén szólózott egy 20. századi versenyműben, majd a számára írt zenekarkíséretes kompozícióban; a hangverseny második felében pedig Brahms 4. szimfóniája szólalt meg. (A felvétel még februárban készült.)

Jess Gillam

A dél-kensingtoni viktoriánus hodály a jó hangversenytermekben nem szűkölködő – bár folytonosan, így jelenleg is, további termek felépítésében sántikáló – brit főváros koncertlátogatóinak körében nem örvend különösebb népszerűségnek, inkább változatos negatív jelzőkkel szokták illetni pöffeszkedő méretei és túlságosan visszhangos, kaotikus akusztikája miatt. A Vírus azonban – már amennyire ez a nyilván rutinosan bemikrofonozott online közvetítésből megítélhető – ebben a tekintetben megszépítette a valóságot, amennyiben a rendkívül levegősen elhelyezett zenekar (a fúvósok például már a kórus elhelyezésére szolgáló félköríves emelvényre kerültek) úgyszólván megköveteli a szokásosnál jóval tágasabb, szinte már szabadtért imitáló befogadó teret.

Néhány kedves és lelkesült bevezető mondat után Vaszilij Petrenko bele is vágott a feladatába, és elvezényelte Webertől a bájos Euryanthe-nyitányt. Ebben mindjárt meg is mutatkozott mind a karmester erőt sugárzó, lendületes egyénisége, mind – a lírai, éneklő szakaszokban – a nemes érzelmesség, a bensőséges kifejezés iránti hajlama, mind pedig a zenekar imponálóan csiszolt, fegyelmezett játéka. A nyitányt a kimeríthetetlen életművű brazil mester, Heitor Villa-Lobos szopránszaxofonra és kamarazenekarra komponált Fantáziája követte, Jess Gillam szólójával. A művésznő még jelenleg is a manchesteri konzervatórium hallgatója, ám máris joggal ünnepelt, karizmatikus előadó. Játékának hajlékonysága és koherenciája, az a fajta könnyedség és természetesség, ami olyan benyomást kelt, mintha hangszere a testének része volna, no meg a makulátlan technika és az imponálóan erőlködésmentes magas hangok annak ellenére is különleges élményt jelentettek, hogy Villa-Lobos zenéje minden tetszetőssége és eleganciája ellenére némileg súlytalannak és felejthetőnek bizonyult.

Vaszilij Petrenko

Talán még üdítőbben hatott a szaxofonos által eljátszott, 2018-ban született másik mű, az angol John Harle Rant! című, mintegy hatperces, Gillamnak dedikált darabja. Ebben két észak-angliai népdalból (a mű címzettje abban a cumberlandi Ulverston nevű városkában született, amely eddig csak Stan és Pan soványabbik felének szülőhelyeként szerzett magának hírnevet) alakított ki igazán mutatós és hálás bravúrdarabot, amely az előadónak további bravúrok – így például nagy hangterjedelmet átfogó, glissandoszerű futamok – bemutatására adott alkalmat. Valahogyan azonban mindez mégsem keltette öncélú akrobatamutatvány érzetét, a tehetségnek ebben a kiáramlásában valami jelentőset érezhettünk, valami olyasmit, mint Cziffra Györgynek az általa „nehezített” Liszt-művekről készített felvételeiben.

A Brahms-szimfónia bőven kárpótolhatta azokat, akik a program első részéből esetleg hiányolták a súlyt és a komolyságot. Az első tétel sóvárgó-kitárulkozó hangjai mintha közvetlenül a Weber-nyitány lírai pillanataira kapcsoltak volna vissza; az egész tétel azonban imponálóan nyugodt – és mégis rugalmas hatást keltő – tempóban, monumentálisan felépítve szólalt meg. Emellett szinte minden részlet önmagában is meggyőző és gondosan megformált volt: a pontos, gömbölyű pizzicatók, a fojtott várakozásteliség, az elsöprő fokozások, a legapróbb előkére is kiterjedő precizitás. Ha valami mégis fárasztó lehetett a hallgató számára Petrenko vezénylésében, akkor az valamifajta – a művet bevezető szavaiban is megfigyelhető – túlfűtöttség, az eksztázis állandósult lobogása volt; ám újból hangsúlyozom, gazdag és szuggesztív részletekkel és célratörő formálással. Az interpretáció igényességét és ihletettségét bizonyították azután a további tételek is: az elvarázsolt hangulatú lassú tétel a kezdet éteri tisztaságú tartott fúvósakkordjaival és a rövid, de végtelenül érzékenyen eljátszott klarinétszólóból kibontott, szenvedélyes befejezéssel; a Scherzóban a sejtelmes középrészből elemi erővel kirobbanó visszatéréssel, vagy a zárótétel immár felszabadult monumentalitásával. Lehet, hogy idővel Petrenko szüntelen lobogásához is hozzászokunk.