 Cindy Van Acker az előadásban |
Eleinte még szórakoztat, hogy egy homályba vesző, szinte statikus, végtelenül elnyújtott szólót nézek, amit csak úgy lehet elviselni, ha lelassulok a táncos tempójára, és minden türelem-tartalékomat előásom. Cindy Van Acker saját elektrostimulációs kezelését dolgozta bele szólójába, az elernyedő és kifeszülő – szinte önállósodott, külső impulzusokkal befolyásolt – test tehetetlenségének állítva szobrot. A flamand származású, eredetileg a klasszikus balett felől induló táncosnőnek nincs könnyű dolga, hiszen amennyire kevéssé látványos, amit elénk tár, fizikailag olyannyira nehéz.
A szóló első részében végtelen lassússággal körbe forog a hátán félmeztelenül, mint egy holt súly, nehéz és puha testtel. Törzsén végig elektródák futnak, melyek az előadás első harmadában leválnak róla, ezáltal megszűnik helyhez kötöttsége. Hogy ezután belakná a teret, az túlzás: sem a dinamizmusa, sem a jelenlétének ereje nem elég ehhez, mindenesetre a tér különböző pontjain ismétlődő, lassúdad mozgáskísérletekbe bonyolódik.
Sajnos, ezek a kísérletek monotóniájuk, egyhangúságuk, vontatottságuk miatt a külső szemlélő számára jóval érdektelenebbek, mint a szólista számára. Mégis, az azért tetszik, hogy végre valaki koreográfusként saját magával kísérletezik, így a darab minden nehézsége, a rendkívül fárasztó fizikai megterhelés, a koncepció kétségessége, a fogadtatás ambivalenciája szintén őt terheli. Engem finoman szólva is irritál az intimitásnak ez a foka: mintha egy számomra teljesen érdektelen valaki arra kényszerítene, hogy meghallgassam gyerekkorától vezetett naplóját vagy az álmait évekre visszamenően. Ráadásul a Balk 00:49 esetében ez az intimitás tisztán testi jellegű, Cindy Van Acker a saját korporális emlékezetével untat: akárhogy vesszük, annyi történik, hogy több ezer szögből bámulhatok a félhomályban egy többnyire a hátán fekvő, levegőbe nyújtózkodó, kissé súlyos női testet. Az őszinteség önmagában nem érdem, és ha ilyen fokú precizitással párosul, az büntető jellegű a néző szempontjából. Ha ez az előadás 49 perc, rendben van, de másfél óra, és hiába vagyok edzve, körülbelül egy óra után elegem lesz. Tanulság: a saját testtörténet sem mindig izgalmas közönség elé tárva, mint ahogy egy napló vagy egy home-videó sem az.
 Cindy Van Acker (Fotók: Isabelle Meister, forrás: BŐF) |
A produkció mentes minden nézőbarát, hízelkedő „könnyítéstől”: díszlet nincs, néhány, egymással párhuzamosan, illetve merőlegesen felhelyezett neoncső világít csak alkalmanként Luc Gendroz minimalista koncepciója alapján. Dennis Rollet zenéje leginkább egy halk, de lassan felerősödő elektromos búgáshoz hasonlít, így szintén meglehetősen csekély az élvezeti értéke. Az – Aline Courvoisiertől származó – jelmez jelen esetben egy testszínű bugyit jelent. Mivel ilyen radikálisan vissza van szorítva minden tupír, nagyon szuggesztív előadói jelenlétre lenne szükség a nézői figyelem fenntartásához, ez pedig hiányzik.
Egy idős butoh táncossal, mondjuk Min Tanakával például szívesen lassulnék én akár hetekig is, mert tíz év távolából is emlékszem rá, Cindy Van Ackerre azonban biztosan nem fogok. Jelenlét és jelenlét között van különbség: az egyikük valóban képes belenyúlni a néző időérzékelésébe, a másikuk csupán elherdálja az idejét. Egy jó butoh táncost nézve olyan dolgokkal szembesül az ember, melyek személyesen érintik, hiszen mindenkiben közösek, mint az elmúlással, halállal való szembenézés, ám ez esetben nincs közös platform, a koreográfus-táncos által átadni vágyott tapasztalat magába záruló, álmosító monológ marad csupán.
Azért érdemes a belgiumi Ballet Royal de Flandres előadásaiba belenézni – itt indult Cindy Van Acker karrierje –, már csak a kontraszt kedvéért is. Látványosan gazdag díszlet- és jelmezapparátus dől majd ránk, és persze a szép testnek, a technikának az abszolutizálása. Mintha a koreográfus ebből a tökéletes, bájos pasztellvilágból menekült volna a végletes eszköztelenség, a test tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának megélése felé.