Beszélgetés Éry Franciska rendezővel
2021.05.17.

A színház- és az előadó-művészetet istenkísértés lenne iparosítani, mint a zenét vagy a szórakoztatást. Vagy mégsem? PAPP TÍMEA INTERJÚJA.

Néhány hónappal ezelőtt indult a Traverse podcast-csatornája, ahol színikritikus, szoftverfejlesztő, díszlettervező, koreográfus és nagy tévéshow-k rendezője osztja meg gondolatait az iparág jövőjéről. Nem véletlen a Magyarországon, sőt talán az európai kontinensen is szokatlan szemszög: az online beszélgetéssorozat producere az előadó-művészetet video mappinggel ötvöző Freelusion munkatársa, műsorvezetője az Angliában tanult Éry Franciska rendező – akinek a nevét a Csokonai Színház vitrin-Hamletje kapcsán ismerhettük meg –, a vendégek pedig ennek megfelelően nemzetközi tapasztalattal bíró, de jórészt az angolszász kultúrából érkező szakemberek. 
 
Revizor: A beszélgetések témája a színházi szakma jövője. A te képzésedben ez a szemlélet mennyire jelent meg?
 
Éry Franciska: A Queen Mary egyetemen angolt és drámát, a Goldsmithsen pedig performance artot tanultam Londonban, és már az egyetem alatt készítettem előadásokat. Mivel ezt szabadúszóként tettem, egyre inkább azt vettem észre, hogy businessként kell tekintenem a saját munkámra. Hogyan osztom be az időmet, mit mennyiért tudok elvállalni, hogyan tudok magamért és másokért felelősséget vállalni. Ha minél többen tekintünk vállalkozásként a szakmára, és minél többen érzünk felelősséget mindazokért, akik benne dolgoznak, annál nagyobb lesz a tudatosság az alkotás minden területén. Erre Katie Mitchell tanított, akivel a Royal Opera House fiatal művészeknek szervezett programjában hetente találkoztunk, és később a mentorommá is vált. Ő mestere ennek a gondolkodásnak, és ez mind szakmailag, mind művészetileg látszik a karrierjén.
 
Éry Franciska
Éry Franciska
A pandémia alatt jó néhány beszélgetést folytattam nyilvánosan és személyesen is arról, hogy a nyitás után nem térhetünk vissza a régi kerékvágásba. Ez a hatalmas leállás, amit a vírus okozott, időt adott arra, hogy a művészektől a legnagyobb intézményekig mindannyian őszintén reflektáljunk magunkra. Ezért sem véletlen, hogy a podcastunkban ezeknek a nemzetközi beszélgetéseknek nem csak az volt a témájuk, hogy hogyan használjuk a digitális eszközöket vagy a technológiai megoldásokat a színházban, hanem az is, hogyan legyünk környezettudatosak, hogyan legyen kiegyenlítettebb a bérezés, hogyan legyünk elfogadóbbak, vagy hogy milyen formában dolgozzunk. Amikor Timi (Papp Tímea táncos, koreográfus, a Freelusion Dance Company vezetője, aki nem azonos az interjú készítőjével – a szerk.) megkeresett egy sorozat ötletével, amelyben művészek beszélgetnek a „hogyan tovább”-ról, és elkezdtük szervezni és fölvenni ezeket a beszélgetéseket, egyre inkább rájöttünk arra, hogy a jövőről való gondolkodás jóval többet jelent, mint a digitalizáció kérdése.
 
R: Nagyon színes az interjúalanyok listája, megjelennek közöttük a szórakoztatóipar és a színházművészet képviselői is. Csak néhány közülük: Lyn Gardner az egyik legjelentősebb angol színikritikus, Hans Kesting az Internationaal Theater Amsterdam társulatának tagja, Mia Michaels Emmy-díjas koreográfus, aki Madonnától Celine Dionon át a Cirque du Soleilig abszolút értelemben is világsztárokkal dolgozott, Matt Swoboda egy visual creation tool fejlesztője, Justin Mabardi az American Idoltól a World’s Got Talentig számtalan tévéshow rendezője és creative directora. Hogyan kerültek éppen ők a képbe? 
 
ÉF: Az amerikai televíziós tapasztalattal bíró vendégek Timi javaslatára kerültek be, neki sok tapasztalata és kapcsolata van az Államokban, és szívesen fogadták a meghívását. Az én vendégeim főleg Angliában és Európában dolgoznak. Amikor tavaly nyáron elkezdtük a Hamlet próbáit, írtam a Twitteren arról, hogy milyen a pandémia alatt az újrakezdés rendezőként, mire kell ügyelni, mert ez sem megy egy csapásra. Ez a szakmai körökben virálissá vált, sokan megosztották, és ezért könnyebb volt online megkeresnem olyanokat is, akiket személyesen nem ismertem, mert ez a tízlépéses szösszenet korábban már elért hozzájuk. Ez és a hét év alatt megszerzett munkakapcsolataim voltak a tőke ahhoz, hogy a vendégek szívesen eljöttek a műsorba. De Timi magyar vendéget is hívott: a Trafó programját a nemzetköziség és a nyitottság jellemzi, így meghívtuk Szabó Györgyöt, aki többek között a zöld turnézásról beszélt.
 
A nemzetköziség mellett a sokszínűség is cél volt, hogy minél kreatívabb válaszokat találjunk a pandémia által felvetett kérdésekre. Nem minden vendégünk alkotó vagy művész, és ez is tudatos döntés, mert minél több szempontból akartunk vizsgálódni. Ezért beszélgettünk például Elaine Kidd-del, a Royal Opera House Jette Parker Young Artists Programme-jának a vezetőjével arról, hogyan látja a következő generáció operaénekeseinek és karmestereinek a nevelését, vagy Adele Thomasszal, aki pedig a Freelancers Make Theatre Work aktivistacsoport egyik vezetője. Vele sokat beszélgettem arról, hogy most az épületek üresen állnak, és csak azok nem kaptak támogatást, akik az ott látható produktumot létrehozzák. Ezek főleg szabadúszók, és az anyagi kiszámíthatatlanság miatt sokan elhagyták a pályát az elmúlt évben. Gondoljunk bele: kik fognak színpadra állni a nyitás után? Kik fognak próbálni, díszletet tervezni, vagy akár jegyet szedni?
 
R: Ha már a pályakezdőket említed, épp a fiatalok korlátozottabbá váló lehetőségeiről, egy potenciálisan elvesző generációról szólt az Európai Színházi Konvenció közleménye. Ezt a bizonytalanságot te hogyan éled meg?
 
ÉF: A bizonytalanság a pálya velejárója. Ez eddig is így volt. Amikor kitört a pandémia, és tavaly nyáron Magyarországon ragadtam, az első, amit átéltem, az a kultúrsokk volt, hiszen hét év után nem csak látogatóba jöttem, a megszokott Budapest-London és még tágabb kör pedig hirtelen a szobámra szűkült. Ezt borzasztó volt megélni. Mégis, volt abban valami felszabadító, hogy egyszerre süllyedt velünk az egész hajó, mindenki ugyanazt élte át, függetlenül attól, hogy valaki híres, befutott vagy a pálya elején álló művész. Elkezdtünk egymással beszélgetni, elindult egy korábban nem jellemző szolidaritás, segítségnyújtás és párbeszéd, ami óriási erőforrássá vált. 
 
Én abban hiszek, hogy a mostban kell élni, és az alkotásokkal arra kell rezonálni. Lehet, hogy valaki az anyagiak miatt ideiglenesen elhagyja a pályát, de attól még rendező marad. Egyre több hangsúly lesz a saját, önálló produkciókon, ezért mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogyan váljunk saját magunk producereivé, és hogyan tudunk létrehozni valami olyat, amire művészileg büszkék lehetünk. Ezért nem arra kell fókuszálnunk, hogy a nagyszínpadokon nem kapunk elég lehetőséget. A fiatal szabadúszó művész úgy kezdi a pályát, hogy semmit nem ígérnek neki.
 
Sokan, köztük én is elkezdtünk zoomon rendezni, főleg a pandémia első hónapjaiban. Nekem ekkor derült ki, hogy a képernyő egészen másféle rendezői skilleket kíván. Tavaly ősszel a Covent Gardenben rendeztem egy kisfilmet egy Poulenc-áriából, és a Royal Opera House broadcasting directorával közösen kellett kitalálnunk egy hibrid műfajú alkotást. Tehát sokan úgy éreztük, hogy muszáj gyorsan adaptálódni, és munka közben egészen új dolgokat megtanulni és ki is találni. 
 
Emellett persze gyászoltam az elmaradt feladatokat. Izgalmas szerződéseim voltak 2020-ra, például A kékszakállú herceg vára a Welsh National Operánál. Ezek a munkák valószínűleg nagyon hasznos lépcsőfokokat jelentettek volna számomra. De felesleges arra gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs pandémia, és minden úgy alakul, ahogy elterveztem. Inkább annak örülök, hogy pont a járványnak köszönhetően kitaláltam és megrendeztem a Csokonai Színházban a Hamletet, ami a Highlights of Hungary egyik jelöltje lett. Ez csak azért jöhetett létre, mert nagyon hirtelen innovatív megoldást kellett találni a járványhelyzetre, és bár nagyon nehéz munka volt, a csapat összekovácsolódott, remekül helytállt és az előadást azóta is játsszák. 
 
R: Egy tweet után felfigyeltek rád olyanok is, akikre nem gondol(hat)tál. Mit gondolsz, ezeknek a beszélgetéseknek milyen hozadéka lehet a karriered szempontjából?
 
ÉF: Gyakran beszélgetünk a társaimmal arról, mennyire fontos a social media. Én úgy gondolok erre, hogy online és offline is arról kell hitelesen beszélnem, amit tényleg képviselni akarok, és olyan kérdéseket kell feltennem, hogy az azokra adott válaszokra tényleg kíváncsi legyek. Talán úgy tekintek rá, mint egy fogadásra vagy egy sajtóeseményre, ahol egy pohár itallal a kezedben jársz körbe és beszélgetsz sok-sok emberrel, csak épp a terem jóval nagyobb és nemzetközibb. A podcastek is arra mutattak rá, hogy ezek a világhírű emberek is szívesen beszélgetnek közvetlenül és nyitottan a színház jövőjéről, függetlenül attól, kit hányan követnek. Szakmabeliek vagyunk, nem influenszerek. 
 
A Hamlet próbája. Fotó: Csokonai Színház
A Hamlet próbája. Fotó: Csokonai Színház
R: Patetikus kérdés, de mit jelent számodra a színház? 
 
ÉF: A színház számomra szolgálat: az alkotónak, a színpadon lévőnek, a műszaknak és a nézőnek is. Együtt szolgáljuk azt, ami a darab igazsága. A színháztól mindig katarzist várok. 
 
R: Szerinted eufória követi a nyitást? 
 
Azt nem tudom, lesz-e nézői boom, mikor és hogyan térnek vissza azok, akik eddig rendszeresen jártak. Őket és a színházban dolgozókat is elsősorban a biztonságról kell meggyőznünk. Körbenézve a városban egyértelműen látszik, hogy a közösségi élmény nagyon hiányzik az embereknek. A színház ennek egy fontos terepe, de rajtunk múlik, hogyan, milyen formában visszük el a színházat azokhoz, akik korábban nem jártak.
 
R: Lesznek új színházi formák?
 
ÉF: Valószínűleg egyre több multidiszciplináris produkció fog születni. Ez is ahhoz köthető, amiről korábban beszéltem, hogy az alkotóknak sok új médiával kellett megbarátkozniuk az elmúlt 12 hónapban. Most, hogy a színház tanul streamelni, szerintem ez is beépül, hiszen egy 500 férőhelyes előadást is képesek leszünk többezren élőben nézni. Kifejezetten jót tesz a színháznak, hogy egy gombnyomásra Hollandiában lehetünk az ITA előadásán akár itt, Budapesten. Lehetséges, hogy az ént központba állító, az egyént saját történetének főszereplőjévé, rendezőjévé, operatőrévé tevő social media és a videojátékok hatására egyre gyakoribb lesz az immerzív színház, az AR, a VR, a mixed reality használata.
 
R: A podcastok végén mindig megkérdezed a partnereidet arról, milyen produkciót képzelnének el a RAM terébe. És te milyet látnál ott vagy készítenél oda?
 
ÉF: Nincs itthon sok Britten-előadás, ezért valószínűleg a Szentivánéji álmot csinálnám meg. Nagyon szeretem ezt az operát, és a benne rejlő varázslat passzolna a Freelusion missziójához. A nézők VR-szemüveget hordanának, hogy a varázslatot kicsit másképp élhessék meg. A zenekar élőben játszana, de egyáltalán nem biztos, hogy az énekesek valós időben ott lennének a térben. Ehhez persze nagyon komoly alkotócsapat kell, sound designer, animátor, video mappist… Nagy feladat lenne. De engem vonzanak a nagy feladatok.

Szerző: Papp Tímea