Aki harminc éves kora előtt nem baloldali, annak nincs szíve; aki harminc fölött baloldali, annak nincs esze. Az ismert bon-mot (csak néha demokrata és republikánus, liberális és konzervatív párokkal) elhangzik a Holnap, az egész világ című filmben is. 

 

Luisa (Mala Emde), az elsőéves joghallgató apja süti el, hiszen a lánya a P81 nevű szélsőbaloldali, antifasiszta mozgalom tagja, annak kommunájában él. Szabad szerelem, este meg plenáris ülés, foglalja össze kedélyesen a papa az egész szellemiségét, aki amúgy báró, vagyis arisztokrata. A lánya elnézően mosolyog, miközben épp zsigereli ki a vadászaton elejtett vadat, ám a kamera megmutatja, hogy dühében, frusztrációjában alaposan rámarkol a késre.

 

Luisában annyi minden találkozik, hogy abból két főszerep is kitelne: a nőkhöz vonzódik, de beleszeret a mozgalom egyik kemény fiújába; jogot hallgat, miközben mindent megtesz azért, hogy megszegje a törvényt; rendezett és jómódú családból származik, mégis egy foglalt ház szobájában él, esténként pedig a boltláncok kidobott élelmiszerei között válogat, hiszen ebből főznek a csapatnak. Nagyon sok minden van, ami rokonszenves a P81 „politikájában”: a pazarlás és az idegengyűlölet ellen lépnek fel, és nemcsak hirdetik, de napi szinten gyakorolják az elfogadást, a toleranciát. S bár szívesen törnek borsot a szélsőjobb képviselői, vagyis az újnácik orra alá, az erőszakmentességben hisznek. Maximum festékkel töltött tojással vagy pitével dobálják meg a szónokló politikust, zavarják meg a szélsőjobb rendezvényét. 

 

Csakhogy Luisa valamiért elindul a radikalizálódás felé. Ezt nem indokolja meg a film: egyszerre fűtheti ezt a szintén keménykedő Alfa iránti vágy és érzelmek, de az elvek is. A Holnap, az egész világ a német alkotmány negyedik szakaszát idézi, miszerint minden állampolgárnak jogában áll ellenállni, ha valaki fel akarja számolni a demokratikus berendezkedést. Már ha nem marad jogorvoslati lehetőség. Luisa ezt a lelkiismeretet testesíti meg az újnácikkal szemben, akiknek a retorikája a megszokott paneleken alapul: ki az idegenekkel, és falhoz állítjuk azokat, akik nem mennek el maguktól. (A film egyik borzongató jelenete, amikor mindezt popslágerként éneklik el egy szál gitár kíséretében.)

 

Az viszont már fogas kérdés, hogy erre válaszolhatunk-e erőszakkal? Mintegy megelőző csapásként. A P81 tagjainak zöme úgy érvel, hogy épp az erőszaktól való elhatárolódás különbözteti meg őket az ellenféltől, ezért inkább az elvek szigorú képviseletében, és a lassú intézményesülésben hisznek. A kisebbik fele viszont szeretkezne és háborúzna is. A történelmi tapasztalatokra hivatkozva azt mondják, naivitás azt hinni, hogy ezeket az ordas eszméket meg lehet állítani pitével és virággal. Oda kell csapni, tettekkel fellépni, különben oda lyukadunk ki, ahová már kilyukadtunk korábban. 

 

Ezt az erős dilemmát veti fel a film, és megpróbálja szenvtelenül (bár némi szimpátiát azért kiérezni véltem) bemutatni, hogy mit lehet elérni erőszakkal: vért, fájdalmat és további agressziót. És azt, hogy rendőrségi eljárás induljon majdhogynem az egész mozgalom ellen. Julia von Heinz filmjében a neonácik tűnnek békésebbnek, talán azért is, mert úgy véli, ennek ellenkezőjét nem kell bizonygatni (és valóban: az elénekelt dal minden lefilmezett négerverésnél jobban érzékelteti az eszme tarthatatlanságát és kíméletlenségét). Viszont az erőszak miatt a baloldali aktivisták, így Luisa is kezdi elveszíteni az ártatlanságát a néző szemében. S bár a nagyobb erkölcsi próbán átmegy (nem válik gyilkossá), nem válik pozitív hőssé. Sokkal inkább az derül ki újfent, hogy aki szörnyetegekkel küzd, abból előbb vagy utóbb szörnyeteg válik. De vajon vannak jó szörnyetegek is?

 

A film zárlata így lesz kétértelmű. Lesznek olyanok, akik számára elégtételt ad majd, hogy lám, mégis győzedelmeskedett az igazság. Másokban (bennem is) viszont a veterán szélsőbaloldali bölcsessége cseng majd sokáig: a nácik összeverése annyit ér, olyan, mintha egy rozoga házat festenénk le újra és újra. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy mégis ő lesz, aki megint aktivizálja magát, és bevégzi azt, amit a fiatalok elkezdtek.

 

A Holnap, az egész világ (talán utalás az Internacionálé refrénjére: és nemzetközivé lesz holnapra a világ) emellett nagy hangsúlyt fektet Luisa belső vívódásaira is, szerelmi háromszögére, ám ez nem annyira erős, mint a főszál központi dilemmája, így kicsit le is lassítja, vontatottá teszi a filmet. S bár Mala Emde alakítása emlékezetes, néha mégis az az érzésünk, hogy az alkotók túl sokat bíznak a színésznő egy-egy merengő/szomorú/dühös tekintetére. 

 

Julia von Heinz filmje azoknak lesz kiváló alkotás, akik szeretnek elmélkedni a gonosz legyőzése felé vezető erkölcsi kihívásokon, és sok muníciót ad majd azoknak, akik szeretik összemosni a politikai paletta két végletét. A film a levonható tanulság és a meghozható ítéletek tekintetében magára hagyja a nézőt, vagy legalábbis nem lesz fájóan didaktikus. Azt hiszem, ez a legnagyobb érdeme.