 Szikszai Rémusz, Györgyi Anna, László Zsolt és Tóth Ildikó |
Mivel ez a nagylelkű kormányzati engedély a színházi nyitásra mindenre jó, kivéve a színházi nyitást, nem számolt rosszul a TRIP, amikor belevágott egy újabb online projektbe, ráadásul jó hosszúra mérte. Egyelőre nemigen látjuk magunkat a zsöllyében megannyi néző közt, szóval a színháznyitási blöffnek (vagy találjon rá ki-ki jobb szót, mert van) nem szabad bedőlni.
Shakespeare pedig minden korban és formában jó dobbantó; sok mindent, majdnem akármit lehet vele és belőle csinálni. Csináltak is; hagyjuk most Tom Stoppard már-már klasszikusát, a Rosencrantz és Guildenstern halott című opuszt, mert hát itthon is keletkezett sok minden a Shakespeare-buborékban. Volt például a Két Verona Kft. (Dancsecs Ildikó írta) című alkalmi szöveg, aztán Lőrinczy Attila Balta a fejbe című darabja, ami már csöppet sem alkalmi szöveg, hanem erős színdarab, és jelentős parafrázis Térey János Káli holtak című regényében a Trianoni Hamlet.
Remélem, minden dramaturgiai kurzus része a „kész” drámákkal, illetve a szereplőkkel való játék, amelynek során a dráma cselekményén, idején és szövetén túl mozgatják meg a figurákat, elképzelve az elő- vagy utóéletüket, esetleg a dráma idején belüli „láthatatlan” epizódokat. Hogy ez mitől tananyag, gondolom, világos: az írói fantáziának korlátokat állít maga a mű, melynek főbb vonalait, sőt, részleteit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Például: aligha hiteles folytatása vagy kiegészítése például a Romeo és Júliának, ha az ifjú pár boldog (vagy boldogtalan) házasságban él Veronában vagy bárhol, szapora gyermekáldással, megbékülve a szülőkkel…
 Hartai Petra |
A TRIP Shakespeare-sorozatának első részében nem is vetemedik ilyesmire Erdős Virág. Az általa jegyzett etűd ott kezdődik, ahol Shakespeare Rómeo és Júliája véget ér. A fiatalok egymás mellett fekszenek a ravatalon (véres lepedő alatt), és körülöttük ott állnak a szülők, akiknek oroszlánrésze van gyermekeik halálában. Beszélni kéne…
Erre a helyzetre szoktuk azt mondani, hogy nincsenek rá szavak. De most vannak, és ráadásul illeszkednek is a darab végéhez – csak éppen nem tesznek hozzá semmit. Négy pompás színész adja a két házaspárt, de amit mondanak, csupa frázis, közhely, sablon; a szülő-gyerek viszony kézenfekvő verbális fordulatai.
Egy romos csarnok – elhagyott raktár? kipakolt üzem? – a helyszín, az ajtónyíláson beömlő világosság hatásos fényviszonyokat teremt, a csupa graffiti falak a civilizáció sajátos nyomait mutatják. Ez jó.
Jó még a Capulet-pár, Tóth Ildikó és László Zsolt, és a Montague-pár is, Györgyi Anna és Szikszai Rémusz. Kár, hogy egyformák, mert még a darabba is beleláthatunk némi karakterbeli különbözőséget.
Tasnádi István Szeget szeggel-variációja profi írói munka, kivált ami a dialógusokat illeti, csak kicsit belezavar a shakespeare-i feltét. A filmes glossza egy menő cég egyik főnöki szobájában játszódik, ahol a főnök kiskirály módjára keveri a kártyát, a rokonait és a beosztottait. Kirúg, abuzál, lekezel, aláz – tökmindegy, hogy a szereplőket mintegy véletlenül Angelónak és Claudiónak hívják, úgyis olyan hülye neveket adnak manapság a gyerekeknek. Van aztán a két nő, Iza meg Juli – mellékszereplők a macsó vircsaftban. Mindegy. Hogy a hossz, pontosabban a rövidség teszi-e, vagy a kötelező shakespeare-i kötés, nem tudom, de ez is mindegy: a jelenet nem tud sem ütős, sem érdekes, sem felháborító lenni, könnyed illusztráció mindössze, csak az sem világos, hogy mit illusztrál.
Kovács Viktor és Kovács Dominik a Lear királyt vette kezelésbe, pontosabban a középső lányt, Regant. Itt elég tágas a játszótér, hiszen Shakespeare nem bíbelődött sokat a karakter részletezésével: „gonosz csont”, ennyi. Az etűdben szerepel a férje, Cornwall hercege is – tüchtig hentesmester és hentesmesterné a darabolópult mögött. A félelmetes konyhai eszközök valóságos fegyverarzenál, a dialógus sprőd és pattogós, kicsit abszurd, kicsit groteszk és nagyon dada, viszont legalább Láng Annamáriát és Mészáros Bélát látjuk, akiket akkor is jó nézni, ha esetleg a menetrendet…
És a végén tényleg felboncolnak egy plüsst. Volt vajon plüss Shakespeare korában? Nem mintha fontos lenne.
 Mészáros Béla és Láng Annamária. |
Most látom: szinte mindegyik etűd kapcsán a „nem fontos”, „mindegy” jut eszembe. Aligha véletlenül: a forszírozott alapötletre a sorozat első darabjaiban érdektelen, vagyis érdekesség nélküli jelenetek kerültek kamera elé. Nyomokban Shakespeare. Vagy nem.
Megnéztem még egyet: az Ahogy tetszikre született Tetszik, ahogy című Maros András-jelenetet. A szójátékosnak szánt cím ugyanolyan erőltetett, mint az etűd; erre szokták – némi joggal – azt mondani, hogy az első ötletet a legjobb rögvest eldobni. „Tetszik, ahogy”…
A szerelemről van itt szó; szerelmes üzenetekről, versikékről, két barátnőről – nemcsere nincsen –, akik közül az egyik addig gúnyolja-cikizi a másikat, míg ő maga is szerelembe esik, amúgy első látásra, mindjárt az ajtónyitás után. Maira húzva ott a háttér: az apukát a nagybácsi kirúgta a cégtől, az meg egyenest az erdőbe menekült bánatában, gondolom.
A lakás jó, van benne üvegplafon (vagy üvegpadló), meg egy kis Shakespeare-büszt (ez feltűnt már máshol is, és van, ahol összetörik), a lányok jógáznak, tornáznak – vegyük észre, a mában vagyunk.
Itt viszont már a mondatok, replikák is igen gyengék – „versikékkel támadó habzó nyálmedence”… Orlandót Jász Orlandónak hívják – hát jó. Ő Rozina szerelme. Cilinek Olivér jut.
Magács Lászlónak sok jó ötlete volt már a színházi terepen – ez most nem az. Egy ilyen sorozatnál érdemes rögtön a huszadik epizódra gondolni, meg arra, hogy lesz-e abban még ötlet vagy lendület, főleg ha az eleje is ilyen lagymatag; érdemes-e húzni-nyúzni, belekeverni Dogma-filmet és Shakespeare-t. Vagy inkább kitalálni valami mást.
(Az előadások adatlapja itt található.)