A táj ködben úszik, a mólón, a tó partján piros úszódresszes nő ül (Audrey Plaza). Csíkos füzetlapon feltűnik a film címe: Black Bear (Fekete medve). A nő némi szemlélődés után feláll, és ráérősen visszasétál a tópartról a kicsit magasabban elhelyezkedő erdei házhoz. Bent leül egy ablak mellé, és írni kezd – újabb csíkos füzetlap, ezúttal a következő felirattal: „I. rész – Medve az úton.”
Ez a jelenet még többször megismétlődik a film során. Úgy fest, irányt mutat, és segít eligazodni a nézőnek a fikció és a valóság között, de sokkal inkább csak azt mutatja meg, hogy a kettő mennyire összefügg, és hogyan táplálkozik egymásból.
A film két nagy blokkból áll, az első a már emlegetett „Medve az úton”, a II. rész (természetesen ugyanazzal a piros úszódresszes jelenettel felvezetve) pedig a „Medve a csónakházban” címet viseli. A kettő együtt tenné ki a Fekete medve című filmet, amit nézünk – de ez a címe annak a filmek is, amit majd a második részben forgatnak az első rész alapján.
Ha már itt elvesztettük a fonalat, tökéletesen érthető, de Levine alkotásában nem is az a cél, hogy magabiztosan el tudjuk különíteni egymástól a különböző rétegeket. A Fekete medve éppen attól szórakoztató elmejáték, hogy eltévedünk az erdőben, időnként azonban észreveszünk egy-egy útjelzőtáblát, mintha volna valamiféle iránymutatás: újra hallunk egy mondatot, amit hallottunk már, csak egy másik szereplő szájából; felismerünk egy ruhadarabot, amit szintén láttunk már, csak az előző részben és egy másik szereplőn; visszatér a titokzatos fekete medve, hol a maga valójában kukákat borogatva, hol kedveskedő becenévként, hol társasági viccekben; vagy egy az egyben megismétlődik ugyanaz a jelenet (az úszódresszes szcéna).
 Jelenetek a filmből |
Ennél is izgalmasabb azonban, hogy a két nagy blokk úgymond tartalmi szinten is egymásba játszik: az első részben Allison (Audrey Plaza) az alkotói válsággal küzdő színész-rendező megérkezik a tóparti házhoz, hátha a festői környezetben ihletet kap. Vendéglátója egy művészpár, a várandós Blair (Sarah Gadon) és Gabe (Christopher Abbott), akik egy közös baráton keresztül kerültek kapcsolatba Allisonnal, vagyis a három ember lényegében ismeretlen egymás számára.
A szexuális feszültség már az első pillanattól tapintható Allison és Gabe között, ami érthető módon nem esik jól Blairnek. A trió a vacsoránál a beszélgetés során érinti a feminizmust is, amiért Gabe Blair szerint nem különösebben rajong. Allison feministának vallja magát, majd azt hangoztatja, hogy jobban szeretne inkább egy férfi foglya vagy még inkább rabszolgája lenni. Hogy a nő mikor mond igazat, lényegében eldönthetetlen, de ugyanez igaz Gabe-re is. Nézőként egyedül talán Blairben bízhatunk, az ő ítéleteit és valóságérzékelését azonban Gabe folyamatosan megkérdőjelezi az állandó szópárbajokban.
A vígjátéki (slapstick) elemekkel is tarkított második részben aztán újraindul a játék a három főszereplő között – ezúttal egy filmforgatáson. Allison ebben az etapban színésznő és Blair szerepét játssza Rachelként; Blair szintén színésznő, de Allisont alakítja. És hogy hol van Gabe? A forgatáson ő a rendező (a forgatott filmben viszont más játssza őt), egyébként pedig Allison/Rachel férje, és épp élete alakítását akarja kisajtolni a feleségéből.
 A képek forrása: MAFAB |
Ehhez pedig minden ocsmány elmetrükköt bevet: lényegében alkalmazza azt a színészvezetési technikát, amely miatt mostanában nem egy botrány tört ki a filmvilágban: érzelmileg terrorizálja, manipulálja a nejét, elhiteti vele, hogy a fikció a valóság, vagyis Allison valódi összeomlását rögzíti a kamera a művészet és a hitelesség nevében. De mondhatjuk azt is, hogy Gabe csak megvalósítja mindazt, amit a nő az első részben vágyálomként megfogalmazott: rabszolgaként kezeli őt.
Megnyugtató választ arra, hogy tulajdonképpen kinél van a gyeplő, ki a mindentudó karakter, ki ír kit, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, nem kapunk. Mire eljutunk oda, hogy azt gondoljuk, kibogoztuk a szálakat, rájöttünk, melyik szint lehet a valóság, a kígyó önmaga farkába harap, a kör bezárul.
De épp ez a lényege Levine mozijának: a Fekete medve a maga okos módján arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, mennyire tragikus és egyszerre röhejes, ahogyan a fikció táplálkozik a valóságból, élősködik rajta és ihletet merít belőle. Ráadásul ez visszafelé is igaz: a fikció annyi viselkedésformát, divatos szófordulatot, értékrendet és történetet közvetít a néző felé, ami mintaként már óhatatlanul hatással van mindannyiunk valóságára.