 Way of Words |
Színt vallok: aznap Bajári Levente Way of Words című 2008-as munkája volt a kedvencem, amit a koreográfus a kirobbanó formában lévő Pazár Krisztinával adott elő. A koreográfiában a két szereplő párhuzamos, szaggatott monológokban kerülgeti és kerüli el egymást, téglalap alakú fénycellákba zárva, a kettejük közti találkozás sokáig várat magára. Pazár Krisztina erős karakter, kilóg a balerinakontyos szende nimfák közül, jól áll neki a lila ruha és a bubifrizura egyaránt, de ami ennél fontosabb, hogy van a lényében valami, ami egy posztmodern Olympiára emlékeztet. Tökéletes mozgás, hűvös, távolságtartó idegenség – ideális Hoffmann-hősnő lenne. A színpadon két igazi maximalista: legalább segítenek megérteni, mi a vonzó a technika abszolutizálásában, és milyen, valóban izgalmas utak nyílhatnának a hazai kortárs balett számára. Nem értem, miért nem ezzel a csípősen friss duettel nyílt a Kortárs Koreográfusok Estje, jóval erősebb lett volna a felütés, mint így, hogy Lukács András 2000-ben készült lassúdad Elégiája vezette be az összeállítást.
Bacskai Ildikót, Gáspár Orsolyát, Gyarmati Zsófiát nem kényeztette el alkotójuk, a hófehérben libegő szereplőknek csupán a bevett, konzervatív táncosnőképet (bájos, kecses, légies, tiszta, törékeny stb.) kellett hozniuk, de néha még ez is megzökkent egy-egy malőr miatt. A lírainak remélt Elégia inkább csak avíttas és giccses: színtiszta ornamentika.
 Levél Martha Grahamnak |
Még szerencse, hogy Lukács Andrásnak szerepelt egy élvezetes, formátumos műve is a programban, a 2001-es Levél Martha Grahamnak, mely valóban elegáns, látványos stílusgyakorlat. Bacskai Ildikó, Gáspár Orsolya, Horváth Adrienn, Szekeres Adrienn és Gikovszki Sznezsana, mint megannyi tűnékeny alteregó, sokszoros fénytörésben láttatja a tánctörténet nagyasszonyát. Mégis, (bár nem először látom a koreográfiát) aznap rámtör, hogy mindez csak könnyed formajáték, Martha Graham nyersebb, árnyékosabb, megszállottabb énjét nem fedi fel, pedig neki meggyőződése volt, hogy „A nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá.”
 Uncertain Harmony |
Andrea Paolini Merlo Uncertain Harmony című munkája profi munka: hozzám nem áll igazán közel, de az erényeit elismerem. A struktúrája leginkább a repetitív minimálzenéére hasonlít: egymás után ugyanaz a mozdulatsor hullámzik végig a hat táncoson (vagy három páron): Gyarmati Zsófián, Kozmér Alexandrán, Deák Dórán, Komarov Alexanderen, Szirb Györgyön, Fodor Dánielen. A dominánsan a mozgásszekvenciák eltolásából építkező koreográfia olykor egyenesen úgy hat, mintha egyetlen alak időben egymást követő mozgásfázisai rajzolódnának egymás mellé.
Csonka Roland Contact című darabjáról lerí, hogy igazán naiv munka, de ritkán látok tehetséges, mégis természetes gyerekszereplőket, akiket nem „használnak”, hanem szívvel komponáltak bele az előadásba. Ezért kivételesen nem zavar, hogy ez csupán egy kommersz tánc-show, melyben a két gyerekszereplő, Szala Patrik és Szücs Márton a felnőtt táncosok, Csonka Roland és Feicht Zoltán gyermekkori énjét táncolja el. Úgy tűnik, a koreográfus pontosan emlékszik, mire is vágyott kölyökkorában (és feltehetően azóta is) – fényre, csillogásra, tapsra –, és ezt a saját gyerekszereplőinek meg is tudja adni. Mivel én a kissrácok nézőpontját tekintem dominánsnak, a glam rockot idéző csillogó nadrágtartó és szemfesték, a hatásvadász zene, sőt, még az ütemesen kisülő, szikrázó neoncső sem idegesít, a lényeg, hogy a gyerekek villoghatnak kedvükre: ügyesek is mindketten. Persze, ettől ez még nem kortárs koreográfia.
 Eternal Memory |
Venekei Marianna a tragikusan fiatalon, a közelmúltban elhunyt ifj. Nagy Zoltán emlékére alkotta meg az Eternal Memory című koreográfiát. A Bacskai Ildikó és Bajári Levente által előadott kettős a halállal való tragikus küzdelemről szól, Venekei darabja – allegorikus jellege miatt – szinte a középkori moralitásokkal rokon (persze, például a modern táncban azért szintén tovább élt ez a kifejezésmód). Az, hogy egy fiatal, erős férfi a nyakában egy haláldémonnal tűnik fel, akitől szabadulni egy percre sem tud, aki egyre csak űzi-hajtja, annak a végzetszerűségére utal, hogy a menekülésre nincs esély. Bacskai Ildikó szimbolista festők baljós, vonzó, de halálba hívó nőalakjait idézi. A férfi azért sokáig küzd még, de abban a pillanatban, amikor a démon fenyegető, néma sikolyba dermed, majd szinte átgázol áldozata hátrahanyatló testén, már csak visszaszámlálás az egész. Méltó mementó Venekeié, komor haláltánc.
 Long |
Kun Attila ismét külföldre szerződött, talán sokáig a Long lehet az utolsó darab, amit láthatunk tőle. A szólót Medvecz József táncolja el, aki jóval kevésbé robosztus, mint a férfi balett-táncosok többsége, így jelenlétében van valami kamaszos, szokatlan, félszeg báj. Kun Attila szólói mindig letisztult, eszköztelen, szinte introvertált belső monológok, így van ez a mozdulatok ívét olykor szaggatottá, szögletessé tördelő Long esetében is.
 Métamorphoses Nocturnes. Szkárossy Zsuzsa fotói |
Andrea Paolini Merlo Métamorphoses Nocturnes című koreográfiája zárja az összeállítást Gyarmati Zsófia, Riedl Ágnes, Gáspár Orsolya, Pap Adrienn, Komarov Alexander, Szirb György, Fodor Dániel, Katona Bálint részvételével. A zene ismét Ligeti Györgytől való, mint Merlo korábbi darabjánál, és ismerős a nagyvonalú, könnyed térhasználat és a precíz, átgondolt szerkesztés is. Ebben a koreográfiában a pörgő-repkedő karok kapják a főszerepet, az alkotó előszeretettel futtat egymásba két csoportot, hogy a karok rengetege szépen érvényesüljön. Dekoratív, látványos az est záródarabja, Merlo mindig biztos kezű koreográfusnak tűnik, még ha számora kissé konzervatív is a neoklasszikus stílus.
Bár semmi kínos vagy igénytelen nem volt ebben az estében, sőt, végeredményben szinte kellemes volt, számomra mégis ijesztő, hogy a koreográfiák többsége 15-20 vagy akár 30 évvel ezelőtt is készülhetett volna. Ez önmagában tragédia, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a Stúdió elvileg egy innovatív koreográfiai alkotóműhely kéne hogy legyen. Ezzel szemben olyan, mintha a fiatal koreográfusok eleve hozzáöregednének egy unalmas szerephez, és roppant mód vigyáznának, hogy ki ne lógjanak a sorból. A Bajári-Pazár kettős volt az egyetlen, amikor valóban azt éreztem, hogy 2008-ban vagyok. Érdemes sokkal bátrabbnak lenni!