Csak mifelénk olyan nagy durranás az, ha színházi alkotók kézen, azaz fülön fognak minket és úgy visznek be az élet sűrűjébe: az újra és újra feléledő PLACCC Fesztivál mellett például épp a Trafónak voltak (és legyenek is) még hasonló sétaszínházi projektjei, de említhetném a holland-magyar Space Színház élő és halott tereket közelről megfigyelő nagyszerű vállalásait is. 

 

Kedvenc hazai városnéző színházam amúgy a Stereo Akt buszos kalandtúrája, a Promenád volt, de ha további mintákat és modelleket keresünk, tényleg érdemes külföldre kiruccanni. Nem nagyon messzire, de azért legalább a környező országok komoly fesztiváljaira, azokon is leginkább a Rimini Protokoll audioguide-dal kísért túráira. 

 

Nehéz egy egységes célt és értelmet tulajdonítani ezeknek a várost gyakran meglepő perspektívából méricskélő sétáknak, ahol a néző-résztvevő egy füles, saját mobiltelefonja vagy egy kikölcsönzött táblagép segítségével, meg minimális tájékozódási képesség birtokában bolyong néhány órát saját települése vagy éppen egy idegen város sűrűjében. A turistává válás, vagyis az ismerős és ismeretlen jelenségekre, épületekre, helyszínekre való rácsodálkozás elkerülhetetlen, sőt kívánatos mellékhatás. Ráadásul hosszú távú: tíz évvel az egykori akció után is azon kapom magam, hogy ahányszor csak meg kell tennem a Blaha és a Rákóczi tér közötti rövid szakaszt gyalog, mindig figyelem, előbukkan-e egy nyúljelmezes tandembiciklista valamelyik hirdetőoszlop mögül…  

 

Ebben a tágabb kontextusban érdemes tehát elhelyezni a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói által Budapest szabad ege alá álmodott Idővonal című sétaszínházat. Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg-író, meg az őket többnyire láthatatlanul kísérő népes alkotógárda probléma- és valóságérzékeny, intelligens és a vállalt túráért teljeskörű felelősséget vállaló idegenvezetőknek mutatkoznak ebben a bő két órában. 

 

Columbo hadnagy szobránál, a Falk Miksa utca elején veszi kezdetét a különös nyomozati eljárás, melynek keretében a tágan értett pesti belvárosban kutatjuk az elmúlt bő, járványsújtotta évre utaló nyomokat a város szövetén. Meg közben persze önmagunkban is: a Hevesi László narrálásával a fülünkben zengő szöveg inkább andalít, mint felvillanyoz, és bár rendre buzdít az önreflexióra, cinikus énem első felszólításra még nem adja be a derekát. 

 

Az igazi truváj (vagy nevezzem átverésnek?) az, hogy legkésőbb a túra legvégére belátom, hogy tarthatatlan ez a hozzáállás: addigra olyan minőségű és mennyiségű, érzéki természetű inger ért, hogy nem úszhatom meg a magamba mélyedést, akármennyire is nem akarok már olyan mondatokkal találkozni, amelyekben szerepel a járvány, vírus, pandémia, oltás meg ezek tetszőleges kombinációi. 

 

De hát mondom, ügyesen és óvatosan visznek be az alkotók a rengetegbe. Talán kicsit túlzottan pedáns és jólnevelt is az eljárás, a szöveg meg néha inkább okoskodik, mint okos, többnek akar látszani annál, mint ami, de túllépek ezen, mert ma megbocsátó kedvemben vagyok. Friss levegő, nyitott terek, éteri csillogású napnyugta, egészségesen kimerítő séta – tényleg, mi egyéb kellhet még a boldogsághoz egy ilyen őrült év után? Például olyan elcsípett, Lipótvárosnak a hétvégi, mondjuk ki bátran, rémunalmas szövetén gyűrődéseket okozó miniakciók, amik kifejezetten nekünk szólnak, de bárki arra kószáló megbámulhatja őket. Mi, beavatottak, bölcs mindentudással húzzuk ki magunkat, pedig nem vagyunk ám sokkal beljebb, mint a véletlenül arra sétálók.

 

És ezt nem hiányjelenségként emelem ki, épp ellenkezőleg, az alkotók javára írom: mert van, amikor világos, hogy nekünk szól a dal, de több ízben sikeres az elbizonytalanítás – ez most egy valódi veszekedés, vagy csak belecsöppentünk valamibe, mint amúgy a négyes-hatoson napjában többször? Mielőtt élvezni kezdeném, előbb kicsit kínosan érzem magam a kukkoló önként vállalt szerepkörében, és azon is eltűnődöm, hogy mi történne, ha valaki közbelépne (netán nekem kellene-lehetne beavatkozni, hogy így nem beszélünk senkivel?). Szóval ügyesen hergelnek, az tény, közben meg azon is hosszan tűnődhetek, hogy mi lesz, amikor végre „testvér lészen minden ember”.

 

A séta mint forma, mint zsáner jelentőségét ne becsüljük alá. Elnézést a közhelyes bölcseletért, de a gyaloglásfüggők érteni fogják, miről beszélek: ha nem géppel száguldunk át rajta, a város szokatlan arcát fogja mutatni. Nem csak a tér, de az idő is átalakul, elnyúlik és megtorpan, de legalábbis lelassul. A séta sokaknak-sokunknak magányos, kedves tevékenység, amire itt ráerősít, hogy a ránk záródó világgal szigorúan kétfülközt kell randevúznunk.

 

A jelenetek többnyire arról szólnak, hogy elszakadt, vagy legalábbis mindjárt el fog szakadni az a bizonyos cérna. Az Idővonal hétköznapi hőseit, akik a megszólalásig, de néha még az után is meglehetősen hasonlítanak ránk, rendesen megviselték az elmúlt hónapok. Kisebb-nagyobb családi és családközi tragédiák, olykor inkább tragikomédiák fültanúi leszünk, és az ember közben óhatatlanul eltöpreng saját szeretteivel ápolt viszonyain. 

 

Vajon egy évvel ezelőtt gondolták-gondoltuk volna, hogy teljesen normális, ha valaki üvöltve szembesít nyomorult helyzetével? Vagy ha valaki a saját létezésében, annak értelmében hangosan kételkedik, és kérdésfeltevésével gátlástalanul provokál minket? Vagy lehet, hogy mától számítva egy év múlva már ez a tiszta őrület lesz az új normális?

 

A reflektív-meditatív és az aktív-részvételi szakaszok aránya a túra második felében az utóbbi irányába billen. A testetlen instrukciók után valóságos személyek közelítenek felénk, akiknek az idegrendszerét szintén összekarcolta az elmúlt időszak. Aggodalomra semmi ok, barátságos őrültekkel van dolgunk, akik közül némelyik mindenáron gondoskodni kíván a saját mentális egyensúlyunk helyreállításáról. Igaza lesz: tényleg felszabadító érzés egy (többé-kevésbé) vadidegennek szabott időkeretben arról ventillálni kicsit, hogy mit akarok örökre elengedni-elfelejteni ebből a bő évből. 

 

Az Idővonal lenge iróniával ébreszt rá az amúgy tudott tanulságra, miszerint a globális kiszavazó show-nak egyelőre inkább vesztesei vannak, ráadásul úgy tűnik, távol még a befejezés. Van, aki önmagába menekül és végképp bezárkózik, lesz, aki szektás konteókba dugja a fejét, és persze vagyunk mi, az ún. normálisak, akik túlélték és csak azért is túl fogják élni ezt az egészet. Hogy az angyal legvégül kopogtat az ajtónkon, az persze biztos, de hogy valójában mit akar tőlünk, ma még a jövő titka. 

 

Az előadás adatlapja a Trafó oldalán itt található.