Ha szigorú vagyok, akkor nem: az első műsorszám a 19. század utolsó éveiben keletkezett, de szerepelt a műsoron 21. századi darab is. Az együttes muzsikálásának mikéntje tette élővé, maivá a programot.

 

Debussy, Ravel és Schönberg zenéje a széthulló európai világ utolsó, de annál fényesebb tündöklése, amikor az uralkodói udvarokból a művészet már elkerült, s helyet talált a polgári szalonokban, majd a pinceszínházakban, kétes erkölcsű társaságokban, a világ újfajta gyönyöreit felfedezve. Az ő műveik ma az aranyozottan sötétlő európai utcákat idézik nekem, a Holddal, a nagyvárossal és a múzsákkal közös magányt. Debussy négytételes Petite suite-je ékszerdoboz 1889-ből, a hirtelen hatalmasra nyitott világból, és Tornyai Péter átirata jól domborította a mű apró értékeit, szelídségét, líraiságát, törékenységét. A művet Bán Máté (fuvola), altfuvola), Szűcs Péter (klarinét, basszusklarinét), Nevelő János (vibrafon, triangulum), Osztrosits Éva (hegedű), Tornyai Péter (brácsa) és Zétényi Tamás (cselló) adta elő.

 

Tornyai Péter, Bán Máté, Zétényi Tamás, Harcsa Veronika, Szűcs Péter, Fejérvári Zoltán

Ezután egy 2015-ös Tornyai-mű következett, amely már a később ígérkező Schönberg-opuszra reflektált. A címe Sprechgesang, de nem szerepel benne énekes. A vokális technikát a szerző hangszerekre bízta, ugyanakkor azok szólamai, gesztusai határozottan beszédszerűek. Az együtteshez Fejérvári Zoltán zongoraművész csatlakozott, a szerző karmesterként fogta össze a produkciót. A két szerkezeti részből álló műben beszélgetésfoszlányok, hol összetalálkozó, hol széthulló ritmikai képletek szóltak egymás mellett az összhangzás nyomasztó hiányában. Reményvesztettség, disszonancia – a zene definíciójának jól ismert tágítása. Míg Szókratész a zenét a „jó erkölcs képmásának” tekintette, a modern felfogás meghaladta ezt a szemléletet: ismeretelméleti kérdést faragott a zenéből. Azt mondta, nincsen együtthangzás, s így miként is lehetne a zene olyan hiú, hogy produkálni merészelje azt. Más kérdés, hogy mintha törekvéseket látnánk a kortárs zenében is az egység-élmény visszaszerzésére, a „szép szerelméhez” való eljutáshoz. Az pedig egészen szubjektív, az alkotóművészre bízott kérdés – én is ráhagyom –, hogy lát-e még termékeny, felfedezendő területet a disszonanciában, vagy felvállalja a világ egységgé gyúrásának herkulesi feladatát.

 

Ravel Lúdanyó meséi című darabját jól ismerjük, többnyire négykezes vagy zenekari változatban adják elő. Most Tornyai Péter hangszerelésében szólalt meg, ez a kamaraegyüttes-verzió pedig – az átíró természetesen nem vonhatta ki magát a raveli hangszerelés ihlető ereje alól – kiemelte a szvit bensőséges, letisztult jellegét. A transzkripció célja persze nem az, hogy újabb Lúdanyó-verzió keletkezzen, hanem hogy a Classicus Ensemble is játszhassa a művet.

 

Alighanem az est második részét várta leginkább a koncertre klikkelő nagyérdemű. Harcsa Veronika Schönberg nagy becsben tartott ciklusát, a Pierrot lunaire-t adta elő az együttessel. Ha szokatlan is, mégsem idegen, hogy jazzénekesnő lásson hozzá ehhez a 21 dalból álló, máig eleven, máig megdöbbentően hatásos ciklushoz. A schönbergi Sprechgesang (énekbeszéd) gyökerét keresve a századelő kabarévilágához kell eljutnunk, nevezetesen az 1901-ben alapított berlini Überbrettl színházba, ahol a zeneszerző maga is dolgozott. A szabados, szemtelen és rövid virágzású kabaré ugyan kimúlt a fasizmus európai térnyerésének következtében, de elemei továbbéltek a musicalben, a szatírában – vagy éppen a jazzben. (Ez utóbbi szellemében angolul hangzott el a ciklus, s nem németül, ami így valószínűleg jobban áll az akcentus nélkül éneklő Harcsa Veronikának.)

 

A Sprechgesangról szólva Luciano Berio egymondatos intelmét érdemes felidézni: „Fogd beszédre a dolgot; mintha szétfeszítene egy érzés, amely arra ösztökél, hogy énekelj.” Lényegében ez a Sprechgesang, a szigorú zenei elveket is elsodró közlési vágy, amely által előtérbe kerül a szöveg, a szöveg akcentusai, annak minden groteszk, ironikus és elbűvölő elemével. Egyesíti a zene magasztosságát a beszéd közvetlenségével. Ha röviden akarom méltatni Harcsa Veronikát, ezt emelném ki: közelebb hozta Schönberg művét hozzánk azzal, hogy szabadabban szólaltatta meg, mint azt a klasszikus énekművészektől megszoktuk. Nem ez az első ilyen élményem vele. Legutóbb a Debussy NOW! című lemezen tapasztaltam, hogy milyen áldásos az az ösztönösség, természetesség, ahogy a „mondanivalóhoz” keres eszközt, és nem fordítva. A darabot ezúttal az a „bűvös-furcsa holdsugár” ragyogta be, amelyről a szöveg is beszél: hiszen a Hold is ugyanaz, szomorú bohócok pedig mindig lesznek. Ebben a műben szólt legszebben a Pierrot-ensemble: a Classicus gyönyörű képet festett Schönberg kottájából.