A Classicus Ensemble online koncertje
2021.05.06.

Mondhatjuk, hogy kortárs zenei hangverseny volt a Classicus Ensemble április 29-i estje a Zeneakadémián? CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.

Ha szigorú vagyok, akkor nem: az első műsorszám a 19. század utolsó éveiben keletkezett, de szerepelt a műsoron 21. századi darab is. Az együttes muzsikálásának mikéntje tette élővé, maivá a programot.
 
Debussy, Ravel és Schönberg zenéje a széthulló európai világ utolsó, de annál fényesebb tündöklése, amikor az uralkodói udvarokból a művészet már elkerült, s helyet talált a polgári szalonokban, majd a pinceszínházakban, kétes erkölcsű társaságokban, a világ újfajta gyönyöreit felfedezve. Az ő műveik ma az aranyozottan sötétlő európai utcákat idézik nekem, a Holddal, a nagyvárossal és a múzsákkal közös magányt. Debussy négytételes Petite suite-je ékszerdoboz 1889-ből, a hirtelen hatalmasra nyitott világból, és Tornyai Péter átirata jól domborította a mű apró értékeit, szelídségét, líraiságát, törékenységét. A művet Bán Máté (fuvola), altfuvola), Szűcs Péter (klarinét, basszusklarinét), Nevelő János (vibrafon, triangulum), Osztrosits Éva (hegedű), Tornyai Péter (brácsa) és Zétényi Tamás (cselló) adta elő.
 
Harcsa Veronika és a Classicus Ensemble
Tornyai Péter, Bán Máté, Zétényi Tamás, Harcsa Veronika, Szűcs Péter, Fejérvári Zoltán
Ezután egy 2015-ös Tornyai-mű következett, amely már a később ígérkező Schönberg-opuszra reflektált. A címe Sprechgesang, de nem szerepel benne énekes. A vokális technikát a szerző hangszerekre bízta, ugyanakkor azok szólamai, gesztusai határozottan beszédszerűek. Az együtteshez Fejérvári Zoltán zongoraművész csatlakozott, a szerző karmesterként fogta össze a produkciót. A két szerkezeti részből álló műben beszélgetésfoszlányok, hol összetalálkozó, hol széthulló ritmikai képletek szóltak egymás mellett az összhangzás nyomasztó hiányában. Reményvesztettség, disszonancia – a zene definíciójának jól ismert tágítása. Míg Szókratész a zenét a „jó erkölcs képmásának” tekintette, a modern felfogás meghaladta ezt a szemléletet: ismeretelméleti kérdést faragott a zenéből. Azt mondta, nincsen együtthangzás, s így miként is lehetne a zene olyan hiú, hogy produkálni merészelje azt. Más kérdés, hogy mintha törekvéseket látnánk a kortárs zenében is az egység-élmény visszaszerzésére, a „szép szerelméhez” való eljutáshoz. Az pedig egészen szubjektív, az alkotóművészre bízott kérdés – én is ráhagyom –, hogy lát-e még termékeny, felfedezendő területet a disszonanciában, vagy felvállalja a világ egységgé gyúrásának herkulesi feladatát.
 
Ravel Lúdanyó meséi című darabját jól ismerjük, többnyire négykezes vagy zenekari változatban adják elő. Most Tornyai Péter hangszerelésében szólalt meg, ez a kamaraegyüttes-verzió pedig – az átíró természetesen nem vonhatta ki magát a raveli hangszerelés ihlető ereje alól – kiemelte a szvit bensőséges, letisztult jellegét. A transzkripció célja persze nem az, hogy újabb Lúdanyó-verzió keletkezzen, hanem hogy a Classicus Ensemble is játszhassa a művet.
 
Alighanem az est második részét várta leginkább a koncertre klikkelő nagyérdemű. Harcsa Veronika Schönberg nagy becsben tartott ciklusát, a Pierrot lunaire-t adta elő az együttessel. Ha szokatlan is, mégsem idegen, hogy jazzénekesnő lásson hozzá ehhez a 21 dalból álló, máig eleven, máig megdöbbentően hatásos ciklushoz. A schönbergi Sprechgesang (énekbeszéd) gyökerét keresve a századelő kabarévilágához kell eljutnunk, nevezetesen az 1901-ben alapított berlini Überbrettl színházba, ahol a zeneszerző maga is dolgozott. A szabados, szemtelen és rövid virágzású kabaré ugyan kimúlt a fasizmus európai térnyerésének következtében, de elemei továbbéltek a musicalben, a szatírában – vagy éppen a jazzben. (Ez utóbbi szellemében angolul hangzott el a ciklus, s nem németül, ami így valószínűleg jobban áll az akcentus nélkül éneklő Harcsa Veronikának.)
 
A Sprechgesangról szólva Luciano Berio egymondatos intelmét érdemes felidézni: „Fogd beszédre a dolgot; mintha szétfeszítene egy érzés, amely arra ösztökél, hogy énekelj.” Lényegében ez a Sprechgesang, a szigorú zenei elveket is elsodró közlési vágy, amely által előtérbe kerül a szöveg, a szöveg akcentusai, annak minden groteszk, ironikus és elbűvölő elemével. Egyesíti a zene magasztosságát a beszéd közvetlenségével. Ha röviden akarom méltatni Harcsa Veronikát, ezt emelném ki: közelebb hozta Schönberg művét hozzánk azzal, hogy szabadabban szólaltatta meg, mint azt a klasszikus énekművészektől megszoktuk. Nem ez az első ilyen élményem vele. Legutóbb a Debussy NOW! című lemezen tapasztaltam, hogy milyen áldásos az az ösztönösség, természetesség, ahogy a „mondanivalóhoz” keres eszközt, és nem fordítva. A darabot ezúttal az a „bűvös-furcsa holdsugár” ragyogta be, amelyről a szöveg is beszél: hiszen a Hold is ugyanaz, szomorú bohócok pedig mindig lesznek. Ebben a műben szólt legszebben a Pierrot-ensemble: a Classicus gyönyörű képet festett Schönberg kottájából.
Szerző: Csabai Máté
Időpont:  2021. április 29.,  Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme