Pedig ha lenne közönség, bizonyára szétszednék a termet. Azért, mert annyira jó koncert volt? Nem, nem azért. Gyenyisz Macujev azt mondja, a klasszikus zene a felesége, a jazz a szeretője; a szöveg jó, még akkor is, ha megesik, hogy az ember a szeretőjén is a feleséggel már jól bevált fogásokat alkalmazza. De a közönség lehidalna, ahogy ez az orosz medve, aki általában faltörő kossal veszi be Beethovent (és gyakran sikerül is neki!), jazzistává alakul, ha bőgő (Andrej Ivanov) és dob (Alexander Zinger) van mögötte.

 

Gyenyisz Macujev

A probléma persze „többfenekű”, s épp ez az, ami írásra ösztönzött. Hallottunk már jazzistát klasszikusokat játszani Bud Powelltől Duke Ellingtonon át Chick Coreáig, és komolyzenészt is jazzelni, de egy ilyen hamisítatlan orosz a fekete billentyűkön mégis pikáns. Oroszországban majd’ száz évvel ezelőtt tartották az első jazzkoncertet, de a NEP-korszakot követően mégsem fejlődött ki olyan jazzélet, mint a modern irányzatokra fogékony Lengyelországban, és nem is vált olyan – a folk által táplált – artisztikus műfajjá, mint nálunk. Macujev játékából éppen ez hiányzik, az artisztikus jelleg, nem szűnik meg, nem lassul le az idő, de még a jazz lebegő atmoszférája sem teremtődik meg, nem érzem a swing hangsúlyait a páros ütéseknél. Nem az online szituáció a ludas ebben, Macujev rohan egyik futamtól a másikig, egyik tizenhatos egységtől a másikig. S még ha le is nyűgöz a kromatika, a fürgeség, hogy minden futamnak megvan a célja, valahogy mégsem tudom elhinni, hogy ez tényleg jazz – a műfaji megjelölés lényegi értelmében, amelyet Bill Evans fogalmazott meg enigmatikusan, de azért épp eleget sejtetően: „A jazz nem micsoda, a jazz a hogyan.” (No persze New York szívéből könnyű erről magyarázni, miközben fehérek és feketék tolonganak a pódium körül, őrült révületben, Kerouac-regénybe illően.)

 

A kérdés másik „feneke” persze az improvizáció, amely mára majdnem teljesen eltűnt a klasszikus koncertéletből, s így mindenfajta rögtönzés – illetve a rögtönözni kívánó művész – a jazz területére szorult. Mendelssohn, aki kánonokat, fúgákat játszott elő, nyilván nem jazzt játszott, ahogy Liszt sem, amikor népszerű operarészletekre improvizált. Bámulatos, ahogy Macujev rögtönöz (egy gyors internetes kereséssel bárki meggyőződhet róla), akár üti, gyűri a zongorát, akár apró agogikai megoldásokat csillogtat. De ha kicsit viszi a stenk, ha fenn van a platón, rögtön ugrik is egy salto mortalét amolyan romantikus hevülettel. Üdítő kivétel volt egyébként két saját szerzeménye, a Ballada és a Bajkál szamba. Főleg az első: lírai darab, melyet hallva az ember a végtelen sztyeppén érezhette magát.

 

A műsorban elhangzott a Rhapsody in Blue, a Dongó és a Peer Gynt egy-egy parafrázisa, illetve Rahmanyinov Paganini-rapszódiája balalajkával és domrával. Ez két orosz pengetős hangszer (előbbit nyilván jobban ismeri a nagyérdemű), két fiatal művésznő pengette őket, Jekatyerina Mocsalova és a még gyermek Anasztaszija Tyurina, aki egy virtuóz dalfeldolgozást is előadott, ígéretes tehetséget mutatva. Macujev fiatal tehetségekkel osztotta meg tehát a rá eső reflektorfényt, s ez mindenképpen becsülendő ilyen elismert művésztől. Jaroszlava Szimonova énekelt, de a tradicionálisan orosz, torokból képzett hang nem illett a Gershwin-dalhoz (I Got Rhythm), a koncertet záró Fiestához pedig közönség kellett volna – meg vodka. Ez volt az a szám, amelynél úgy éreztem, a kritikusi szerepkör határához érkezem, mert ami tetszik az Urálon túl, az értetlenséggel találkozna New Orleansben, s vegyes fogadtatásban részesülne Budapesten. Ha Macujev legközelebb itt lesz, addig kell tapsolni neki, míg nem játszik jazzt ráadásként. Akkor többet megtudunk majd.