 Balkon 2007/6 |
Ezután indultak ugyan – más profilú – további új művészeti folyóiratok (Octogon, Átrium), de a Balkon volt az első, amely megtörte az addigi egyetlen, rangidős képzőművészeti füzet bágyasztó múzeumi légkörre emlékeztető információs monopóliumát. Minden értelemben nagy szám volt tehát az első Balkon, materiálisan azért, mert szokatlanul nagy alakot öltött, szellemileg pedig azért, mert végre csak a jelenkori eseményekről és alkotókról közölt írásokat. Ami még ennél is nagyobb szám, hogy a Balkonnak se külsőleg, sem pedig belsőleg nem kellett megváltoznia 1993 tavasza óta, olyan világosan és tisztán határozta meg Hajdu István főszerkesztő a lap koncepcióját, s olyan jó érzékkel választotta meg grafikusát Eln Ferenc személyében.
A forma állandó ugyan, de nem mozdulatlan, az apró változtatások – a címlapképhez idomuló fejléc méretezése és színezése, a belső címsorok kiemelése – azonos minőségű módozatokat variálnak. Eln Ferenc tervezői kalandozásai soha nem öncélúak, mindig magára a műre, azaz a lap egészére vonatkoznak.
Húsz éve még alkalmazott grafikusnak hívták azokat a művészeket, akik egy nyomtatott produktum formai megtervezésével foglalkoztak, ma a „design” vagy a „layout” kifejezés jelöli a tervezőt az impresszumban. Az egyik talán többet, a másik kevesebbet jelent a kikopott magyar kifejezésnél, de a lényege mindegyiknek az, hogy nem önmegvalósító autonómiát, hanem kreatív alkalmazkodást igényel a művésztől. Ebben a szakmában gúzsba kötve kell táncolni, mert az esztétikum mellett olyan „apróságokra” is ügyelni kell, hogy a sorok jól olvashatók, az oldalak áttekinthetők legyenek, továbbá – illetve inkább mindenek előtt – a látványnak tükröznie kell a lap ízlését (nem elhanyagolható esztétikai kategória) és szellemiségét. Jelen esetben a magas kultúra eleganciáját és választékosságát, s ez Eln Ferencnek hibátlanra sikerült.
 Balkon 2007/3 |
Mit sugall hát a forma, vagyis mit közvetít a lap? Először is másfél évtizede nem hanyatló friss szemléletet, a hazai képzőművészeti kánontól való függetlenséget, és elképesztően gyors reagálást. Az első kettő is bőven elég lenne egy markáns szerkesztői koncepcióhoz, de a hasonló küllemű – értsd: igényesebb, tehát hosszabb nyomdai előállítású – laptársak többségének esemény után kullogó kényelmére gondolva a Balkont mégis az előregondolkodó gyakorlat teszi a legimponálóbbá. Ugyanis mindegyik száma hemzseg az aktualitásoktól, a kritikák többsége még nyitva tartó kiállításokról értesít New Yorktól Párizson és Bécsen át Budapestig. A monografikus jellegű írások és az elemző tanulmányok magyar nyelven ritkán hozzáférhető csemegét kínálnak, az interjúalanyokat a képzőművészeti közélet progresszív képviselői közül választják.
A 2007-es évfolyamból szemezgetve áttekintést olvashatunk többek között az 1960-as évtized egyik jellegzetes stílusáról, az újrealizmusról, az 1980-as évek amerikai festészetéről, a magyar fotóművészet neoavantgarde törekvéseiről, és – nem is csak egy lapszámban – egy itthon alig-alig figyelembe vett műágról, a növények és kertek művészetéről. A Balkon nem csak a perfekt kortárs művészekről ír, olyan nagyságokról, mint Christian Boltanski vagy Lucio Fontana, hanem azokról az itthoni, sokáig homályban hagyott alkotói folyamatokról is, amelyek a 70-es években a szabad szellemiséget képviselték, mint például Najmányi László és Hajas Tibor munkássága.
Az átölelt idő alsó határa valahol a XX. század közepén hullámzik – mert ha Yves Klein-kiállítást rendeznek Bécsben, akkor tudósít róla a lap –, a felső a holnapba nyúlik. Ezért van a lapnak korrekt on-line változata, amelyen – ha nem is ugyanazzal az élvezettel, mint a ropogós papírlapokat, de – egészen 1998-tól végiglapozhatjuk a régebbi számokat. A weboldalakon nélkülözzük ugyan Eln Ferenc kezenyomát, de a folyóirat egyéb erényei, mint a műfaji sokszínűség és a társművészetekkel ápolt jó viszony – David Lynch és Eisenstein mellett Zsótér Sándornak és az Artusnak is helye van a lapban – itt is nyomon követhető.