A potyautas (Stowaway) / Netflix
2021.04.28.

A potyautasból kigyomláltak szinte minden drámai fogást, ami filmszerűvé tenné. Ami ezután maradt, az kevés, de ez esetben maga a próbálkozás is figyelmet érdemel. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.

A Netflix jól működő üzleti modellt épített arra, hogy megvegye és újrahasznosítsa azokat a filmeket, melyeket a mozis forgalmazók lepasszoltak, félve a bukástól. Első ránézésre A potyautas (Stowaway) is ilyennek tűnik, mert eredetileg a Sony vette meg, és vélhetően moziba küldték volna, ha nem jön a járvány. Ám kivételesen a Netflix „jöhet bármi” szemlélete helyett arra használták a platformjukat, amire optimális esetben való: felhívták a figyelmet egy filmre, ami mer kreatív kockázatokat vállalni. Valószínűleg erre a mozikban a járványon kívül sem lenne kereslet, de otthon, a tévéképernyő előtt megtalálhatja a maga közönségét. A Netflix marketinggépezete ettől függetlenül mindent megtett azért, hogy ez a visszafogott, meditatív dráma tipikus űrhajós horrornak tűnjön, mint az elmúlt időszakból például a borzalmasan sikerült Élet (Life).
 
A potyautas közelebb áll a tavalyelőtti Ad Astrához, mint az Alfonso Cuarón-féle Gravitációhoz (Gravity), és ez sajnos a film negatívumaira is igaz. Az Ad Astra is ígéretesen indul, hogy aztán a végére szétessen, és a befejezés félkésznek tűnjön. A potyautas még ennyi látványt sem kínál – ne várjunk a Holdon rallyzó űrkalózokat –, viszont ugyanúgy hiányérzetet hagy maga után.
 
Pedig az alapszituáció érdekes, még ha ez is az egyetlen terület, ahol a készítők elrugaszkodnak a valóságtól: egy mérnök véletlenül fennmarad a Marsra tartó, háromfős űrhajón a kilövés közben. Sci-finek hangzik, de csak a SpaceX Mars-expedícióját képzeli el – még ha nem is mondják ki Elon Musk cégének nevét –, vagyis legfeljebb csak néhány évvel a jövőben járunk. A díszletek sem sc-ifisek, egyszerűen csak olyan az űrhajó belseje, mintha a Nemzetközi Űrállomást látnánk.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Gyakorlott filmnéző innen már könnyen végigpörgetheti magában a szokásos fordulópontokat szabotázsakciókkal, rejtett motivációkkal és az elkerülhetetlen konfrontációval a jók és a rosszak között, de ezekkel a klisékkel A potyautas egytől egyig szembemegy. A legénység reakciói emberiek, professzionálisak, és nem filmszerűek, mikor felfedezik a plusz egy főt – ahogy azt az alaposan kiképzett asztronautáktól el is várnánk –, nyomuk sincs az ilyenkor rutinból leosztott szerepeknek. Békésen elutaznának a Marsra mind a négyen, ha nem jönne a második drámai fordulópont: csak három emberre elég oxigén van.
 
Itt már értjük, mire megy ki a játék: minden eddigi felvezetés azt a célt szolgálta, hogy ezt a morális dilemmát felállítsák – megölnek egy embert, vagy kockáztatják, hogy mind a négyen meghalnak, mert senkinek sem lesz elég oxigén az utazás végére. Az űrnek mint helyszínnek tehát csak annyi szerepe van, hogy elzárja a szereplőket, akik így nem remélhetnek segítséget a külvilágtól, de ugyanez akár egy csónakban is játszódhatna a tenger közepén – igaz, az nem lenne ilyen menő. 
 
Ami ezután jön, abba nehéz úgy belemenni, hogy ne rontsuk el az élményt, de annyi elárulható, hogy a film következetesen a józan ész pártján marad, és a csúcspont is úgy tud nagyon feszült lenni, hogy valójában egy rutinműveletet látunk. De ahogy ez a húszperces szekvencia lezajlik, az mesteri – kár, hogy lassan jutunk el idáig.
 
Ahogy említettem, a szereplők nem sztereotípiákként működnek, nincs militarista kutató, aki fellázad, és hátba szúrja az űrhajó kapitányát, ahogy comic relief sincs, aki csak azért van a történetben, hogy viccelődjön. Morális dilemma viszont nincs oldalak nélkül, így halvány ecsetvonásokkal ugyan, de felvázolják az egymással ütköző álláspontokat, ugyanakkor a többségé nem sziklaszilárd – mindenki csak a leghumánusabb megoldást keresi, de leginkább ők sem tudják, mi a fenét kellene kezdeni ebben a szituációban, amire nincs központi protokoll.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Toni Collette, akinek tele van az életműve emlékezetes mellékszerepekkel (Örökség, Tőrbe ejtve), határozottan alakítja a kapitányt, aki érthetően a misszió sikerességéért felel, de nem csupán a profitorientált vállalat szócsöve, hanem szót lehet vele érteni. Az Alkonyat-filmekkel befutó Anna Kendrick a film lelkiismerete, az altruista alkat, aki képtelen lenne szembenézni azzal, hogy meg kellett ölniük valakit, de tudja és érti, hogy van az a pillanat, amikor nem tehetnek mást. Daniel Dae Kim leginkább a Lost és a Hawaii Five-0 sorozatokból lehet ismerős, ő Kendrick karakterének a pragmatikus ellenpólusa, de egy pillanatra sem csinálnak belőle főgonoszt. A potyautast alakító Shamier Anderson minket, nézőket alakít, technikusként még mindig ő áll a legközelebb hozzánk, az ő szemén keresztül ismerjük meg az űrhajósok mindennapjait. Nem teszik a konfliktus kedvéért önzővé és ellenségessé, mivel a dilemma számára is adott: mindenképp meghal, a kérdés csak az, hogy megöl-e ezzel további három embert.
 
A film rengeteg erénye ellenére mégis kevésnek érződik. Nincsenek látványos akciók, sem kimunkált, színpadias eszmefuttatások, sőt minden olyan elemet visszafognak, ami egy filmet filmszerűvé tesz. A zene is csak ott szól, ahol szükséges, nem kreálnak felesleges drámát ott, ahol nincs. Damien Chazelle Az első emberéhez (First Man) hasonlóan a kilövéskor nincs aláfestő zene, a robaj önmagában is rémisztő. Mikor azonban Volker Bertelmann zenéje megszólal, az heroikus és felemelő, ami nélkül a finálé fele ennyire sem működne.
 
A rendező, Joe Penna előző filmjének, a Sarkvidéknek (Arctic) az ismeretében ez a realista megközelítés nem annyira meglepő. Ryan Morrison írótársával ez esetben is egy lecsupaszított, sallangoktól mentes történetet alkottak, amiben az ember kontra természeté és a túlélésért folytatott kegyetlen harcé a főszerep (Mads Mikkelsen tolmácsolásában). A szerzőpárost érezhetően a valós helyzetekre adott válaszok érdeklik, a szórakoztatás számukra másodlagos.
 
Az igazság viszont az, hogy nagyon nehéz megtalálni azt a határt, ahol minimalisztikus dráma mellett is lebilincselő tud maradni egy film. Pedig a viszonylagos eseménytelensége ellenére A potyautas sikeresen kitölti a játékidejét, csak egy-két helyen tűnik lassúnak, de mégis ott az érzés, hogy a cselekmény lecsupaszításakor valami lényeges is odaveszhetett.
 
Azért, hogy a film sokaknak csalódást okoz, a Netflix megtévesztő marketingstratégiája is felelős, viszont A potyautas még a hibái ellenére is tiszteletre méltó próbálkozás a biztonsági játékot játszó filmek tengerében, és azt mindenképp eléri, hogy kíváncsian várjuk a Penna–Morrison szerzőpáros következő projektjét.
 
Címkék: Netflix 2021