Schiller: Don Carlos / Radnóti Miklós Színház
2021.04.29.

Egy fiatal idealista Brüsszelbe futkos, hogy egész Nyugat-Európát az ország ellen hangolja. Vajon sikerrel járhat-e lendülete akkor, amikor ellenfele az öregedő despota, aki körül komoly talpnyalósereg liheg a koncért? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Micsoda nagyszerű színházi pillanat, amikor ez a kettő szemtől szemben áll egymással: a Don Carlos harmadik felvonásának tizedik jelenetére gondolok természetesen, amiben Posa márki és Fülöp király hosszan előkészített emberkísérletének lehetünk a szemtanúi. Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy Schiller megtorpant az írásban, mielőtt a sorsdöntő találkozást papírra vetette volna – mi a Radnóti Miklós Színház előadását a laptopon nézve kirohanhatunk a konyhába egy pohár valamiért, mert szünet utánra van időzítve az összecsapás –, és valóban szinte tapintható, miféle energiák sűrűsödtek az epizódba.
 
Amikor itt járunk a sokemeletes történetben, a magánéleti és társadalmi kérdések már olyannyira kibogozhatatlanul egymásba fonódtak, hogy a kettőt nem is külön-külön, hanem csak egymásra kopírozva tudjuk értelmezni. Mert hiába égető fontosságú államügy a flandriai felkelés mielőbbi hatékony kezelése, ha egyszer a király képtelen szélsebesen cikázó gondolatait Brüsszel felé terelni. És itt már az előadásról beszélek: László Zsolt mindenható Fülöpje azáltal nő kivételes erejű alakká, hogy a hivatalos, a rendíthetetlen, a szigorú konvenciók által előírt és meghatározott királyi ént épp oly aprólékosan rajzolja meg, mint ahogy a sarokba szorított állat remegő, zsigeri félelmét képes megmutatni. Szigorú tekintete vesékbe lát, de nem lehet nem észrevenni, amikor elhomályosodik az izzó szempár. És tényleg: ki ne roppanna össze a vállára nehezedő súlyok alatt? 
 
Fő a bizalom, úgy értve, hogy azon áll vagy bukik itt minden és mindenki. És a Nagy Péter István rendező meg alkotótársai által felhúzott, a Radnóti zsebkendőnyi színpadát több dimenzióval megtoldó monumentális konstrukció erről (is) szól, amikor a miértekre egyszerű, kézreálló választ kínál. A már említett, Schiller által felkínált két irányt a generációs konfliktusok részletgazdag és következetes kimunkálása meggyőzően simítja össze. A keserű Fülöp bármennyire is szeretne (?), képtelen megbízni nála jóval fiatalabb feleségében és fiában, de nem csak azért, mert valaha őket egymásnak szánta a politika. („Ők fiatalok, én öreg voltam már akkor is” – mondja Fülöp.) A király önemésztő bizalmatlanságáért sokkal inkább a környezet, a toxikus spanyol királyi udvar tehető felelőssé. Az az udvar, ahol a működés mindennapos rendjévé vált a színlelés, és mindaz, ami ezzel jár: az intrika, a pletyka, az összeesküvés, a hazudozás. Mintha a fontos pillanatokban kis és nagy emberek közé egyaránt láthatatlan fal ereszkedne, ami megakadályozza őket abban, hogy őszintén beszéljenek érzelmeikről, gondolataikról: mindig van egy felsőbb, körvonalazatlan akarat, aminek-akinek meg kell felelni.
 
László Zsolt és Nagy Márk
László Zsolt és Nagy Márk
És az idő nagy részében a néző szó szerint áthatolhatatlan fallal szembesül; igazán kíváncsi vagyok, hogy ami képernyőn ilyen remekül működött, élőben milyen lehet, lesz: a színpad és nézőtér között a háromórás játékidő alatt szinte végig félig áttetsző tüllfüggöny feszül. Vetítési felület (a ragyogó operatőri munka Vincze Alina munkája), ami mögött olykor felsejlik az ún. valóság: a szereplők nyomába eredő kamera nem hazudik, leleplező közelségből mutatja arcukat. Mint amikor friss levegővel telik meg a tüdőnk, olyan, ha a függöny eltűnik: például Don Carlos és Posa első találkozását, meg a már említett Posa-Fülöp kettőst látjuk így, „pőrén”. 
 
A rendező állandó alkotótársa, Devich Botond díszlettervező olyan teret működtet, ami nem csupán helyszínként szolgál, de minden látható és láthatatlan zugával, vizuális ekhóival együtt folyamatosan értelmezi a történetet. A zord, zárt, üres teret süket tükörfalak határolják, balról egy-egy faragott ajtókeret nyílik az egyházi érdekeltségek felé. Az élet persze burjánzik az átvilágítható falak mögött: a kamera segítségével belesünk Eboli hercegnő fürdőszobájába, Erzsébet királyné aranyfüggönyös budoárjába vagy Domingo atya tiltott passziójába, de látjuk az előszobáztatott, egymás mögé szorult grandokat, sőt az inkvizíció által kezelésbe vett testeket is. A tükör a maga rideg igazmondásával fontos kommunikációs eszköz: a daliás, öntelt alakokat olykor groteszk szörnyekké torzítja. 
 
Nagy Márk és Mészáros Blanka
Nagy Márk és Mészáros Blanka
A steril, sötét térben Giliga Ilka zárt, nyakig gombolt jelmezei a feketét feketével variálják, apró, korhűtlen elhajlásokkal. A talpig feketébe öltöztetett Carlos kapucnis felsőjéből lazán kilóg a fehér ingalj, felül meg a csipkés gallér, de a király tábornoki zakója, félmeztelen testére feszülő vezeklőöve vagy Posa ezüstgömb cipzárhúzója is szép találat. Újrahasznosított anyagokból építkezik Dargay Marcell és Csizmás András zenéje (ez utóbbi gitáros szellemképét néhány pillanatra mintha a színpad jobb szélén láttam volna): fenyegetően hömpölyög és árad a sokszor csak ismétlődő effektekből álló hangkulissza, ami hangsúlyoz és ellenpontoz, észrevétlenül is mélyítve és kiszélesítve mindazt, ami szóban elhangzik.
 
Márpedig szóból itt rengeteg van: Vas István fordítása alapján a szövegkönyvet a rendező Sándor Júlia dramaturggal közösen készítette. A verses beszédnek annyi; a könyvterjedelmű szövegből pragmatikus célratöréssel született a jól mondható, jól érthető verzió. A komoly átvilágításon átesett szöveg szinte lohol a rettentő vég felé, az meg a remek szereposztásnak köszönhető, hogy mégsem a sietség a fő élmény, hiszen jut elég idő benne mindenre: rendezői tétovaságnak nyoma sincs, a hangsúlyok ott vannak, ahol lenniük kell. 
 
Jelenetkép. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Miklós Színház
Jelenetkép. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Miklós Színház
Nagy Márk Don Carlosának mindenféle érdekes komplexusa van: fülbevalós, pelyhedző állú, szeretetakaró kamasz-Hamlet, aki vergődik a rá záruló spanyol államgépezet szorításában. „Anyja” és szerelme Mészáros Blanka királynéja, aki idegenként pontosan megtanulta már a leckét Spanyolföldön: szigorú keretek közé szorított létezése kétségbeesetten kiált a szabadság után, de mire megkapja, nincs benne sok köszönet. Baki Dániel az idealista, az udvari útvesztőben ügyesen mozgó Posa jelmezében derekasan helytáll: sokáig hisz abban, hogy ő keveri a kártyákat, miközben halálos ítélete már rég megszületett. Sodró Eliza élet- és vágyteli Ebolijának partvonalra sodródása szükségszerű, mégis megrázó mellékdal. Rusznák András Albája is lehetne-lenne fiúpótlék Fülöp számára: miközben a többiek drámáznak, a stratéga dönt és cselekszik. Ikertorony az oldalán Pál András mindent látó és halló őscinikus Domingo atyája, aki saját pozíciója megőrzéséért bármire is képes. Az egyértelmű tétek sötét világában megkönnyebbülést hoz Gazsó György Lermája; az egyetlen, aki abból az idősebb, a gyanús generációból képes emberi módon viszonyulni a fiatalokhoz. Összesen ha tíz percet tölt a színpadon M. Kecskés András darócruhás, vak főinkvizítora: a hüllőszerű, madárhangú lény fellépését látva minden maradék illúziónk szertefoszlik.
 
Nagy Péter István képernyőre optimalizált Don Carlos-rendezése nagyszabású vállalás a Radnóti legújabb kori történetében, még ha a második rész a bevezetőben idézett robbanásszerű felütés után el is ereszt kicsit. Az előadás finom ecsetvonásokkal árnyalja az igényes, a világra és társadalomra érzékenyen, de sosem radikálisan reflektáló polgári színház imázsát. Az előadás mintha türelemre intene: lehet, hogy azoknak, akik elsőként másznak a barikádokra, hősi halál a jutalmuk, de ha elegen állnak mögöttük, lehet remény.