Simone de Beauvoir 1954-ben írt, évtizedekig a fiókjában heverő, önéletrajzi ihletésű kisregénye, az Elválaszthatatlanok két fiatal lány barátságáról szól, akiknek kapcsolatuk során – és olykor kapcsolatuk miatt is –, a 20. század eleji Párizsban kellett megküzdeniük azokkal hagyományos társadalmi elvárásokkal, amelyek megszabták egy jó házból való úrilány életútját. Egyikük erőfeszítését siker koronázta, másikuk küzdelme kudarcba fulladt.

Simone de Beauvoir kilenc éves korában, 1917-ben találkozott a Cours Adeline Desir katolikus iskolában Élisabeth Lacoinnal, akit az olvasó Zaza néven ismerhetett meg az Egy jóházból való úrilány emlékeiből, és ő a Képek, káprázatok Brigitte-je is. A szoros barátság egészen Élisabeth 1929. november 25-én bekövetkezett haláláig tartott. Zaza nagyon hirtelen, fertőző agyhártyagyulladásban halt meg, egy hónappal huszonkettedik születésnapja előtt.

Az írónőt sokáig foglalkoztatta barátnője halála, nemcsak azért, mert brutálisan váratlanul történt, hanem mert mintegy tragikus menekülésnek is értelmezhető volt: mintha Zaza feladta volna a szabadságáért folytatott reménytelen viaskodást. És persze ha akarjuk, megváltásként is felfogható ez a halál, áldozatként, az egyik lány életét adta a másik szabadságáért. „Nem tudom, hogy azért gyűlnek-e könnyek ma este a szemembe, mert ön meghalt, vagy azért, mert én élek. … csupán irodalmi bűvészkedés, hogy megszólítom, hogy beszélek önhöz” – írja Beauvoir az Elválaszthatatlanok első oldalán.

A kisregény szövege egyes szám első személyben íródott fikció, Élisabeth/Zaza regénybeli megfelelője Andrée, Simoné Sylvie; ez „csak egy történet, amely rólunk jutott az eszembe. Ön nem Andrée volt, én pedig nem az a Sylvie vagyok, aki a nevemben szólok”. A szöveghez szervesen kapcsolódó levelek és fényképek azonban azt a valóságot idézik meg, amelyből a fikció kinőtte magát.

Sylvie is kilencéves, amikor az Adélaide katolikus leányiskolában megismerkedik Andrée-val. A rövid barna hajú, talpraesett új lány azonnal felkelti Sylvie érdeklődését, mert csupa olyan dolgot tesz, amit abban a közegben nem szokás. Felnőttesen, udvariasan, ám megfoghatatlan kis pimaszsággal beszél a tanárnőkkel, mint aki átlát a képmutatáson; addigi élettörténete is roppant izgalmas: megégett, ezért kellett egy ideig otthon tanulnia. Ismeretségük kezdetén Andrée a szokványostól eltérő, magabiztos gyerek, aki például anyai engedéllyel, kísérő nélkül járhat haza az iskolából. Sylvie ekkor már-még a felnőttek szavait névértéken elfogadó, engedelmes kislány. Hamar barátságot kötnek, sülve-főve együtt vannak. Tanáraik úgy is jellemzik őket: az elválaszthatatlanok (innen a könyv címe). Mindketten eminens tanulók, az intellektualitás igen fontos kötőelem egész kapcsolatuk során. Sylvie-t elbűvöli Andrée, csodálja éles eszét, merészségét, sokoldalú tehetségét, szenvedélyes, szerelmes szeretettel kapaszkodik barátnőjébe. Kapcsolatuk nincs egyensúlyi helyzetben, Sylvie érzelmileg függő viszonyban van, kiszolgáltatottságát viszont teljesen természetesnek veszi, a szeretet velejárójaként éli meg. Andrée barátsága, a közösen töltött idő a legfontosabb számára, míg Andrée életében első helyen édesanyja és a családja áll, no meg a zene. Amikor hegedült, „olyan volt, mintha önmagával beszélgetne”, Sylvie ilyenkor kirekesztve érzi magát, de elfogadja a helyzetet.

Idővel azonban sok minden megváltozik, egyre fontosabb szerepet kap a külvilág, megjelenik a másik nem, a szerelem és szexualitás. De változást okoz a Nagy Háború is, a két család társadalmi helyzete már nem azonos, ebből adódóan a két lány és a külvilág viszonya is átalakul. Sylvie családja a háború következtében elszegényedik, többé nem tartozik az előkelő és jómódú polgárok közé, ezzel az egyik fontos hasonlóság megszűnik, ráadásul Andrée anyja gyanakodva nézi a két lány közti barátságot, viszont habozás nélkül felhasználja lánya barátnőjét, hogy megerősítse anyai befolyását.

A családon belüli kapcsolatok sem egyformák, Sylvie távolról sem függ annyira az anyja szeretetétől, mint a barátnője, akit 15 éves korától az anyja szinte minden én-idejétől megfoszt, feladatok és elvárások garmadájával terheli, és minden erejével azon van, hogy másodszülöttje a lehető legjobban szerepeljen a férjhez adandók piacán.

Mind a két lány lázad a merev polgári szokások és a rájuk kényszerített női életút ellen. Csakhogy Sylvie-nek könnyebb a helyzete: „Az igazság az, hogy sokat változtam azokban az időkben. Egyre ostobábbnak láttam a tanítónőinket…” A nagy felszabadulást két esemény jelenti: az egyik az apja nevetése – „Anya meg-megdorgált időnként, apa viszont csak nevetett … és a nevetése megszabadított a gátlásaimtól…” -, a másik, hogy elveszti a hitét, és megkérdőjelezi, ahogy voltaképp mindig is megkérdőjelezte a szigorú katolikus nevelést, amiben Andrée feltétlenül és mélységesen hisz.

Beauvoir-t sok szempontból a Zazával való intenzív kapcsolata formálta azzá a független nővé, akivé válhatott, kiszabadult a kalitkából, mert „kénytelen voltam dolgozni, és azok a gondok, amelyek Andrée-t nyomasztották, engem messzire elkerültek”. Barátnője azonban nem talált kiutat, nem volt képes a nyílt lázadásra, nem tudott elszakadni sem az anyjától, sem a vágyait megbéklyózó katolicizmustól. Beauvoir érzékletes képekkel ábrázolja a merev, hűvös, érzéketlen polgári család mindent felőrlő hétköznapjait, ahol még a nyaralás is kötelességteljesítéssel telik el. A délelőtt a háztartásé, a délután a társasági eseményeké, amelyeken kötelesség részt venni. „Micsoda rabság! – gondoltam, miközben visszamentem a szobámba. Andrée meg se moccanhat anélkül, hogy az anyja vagy a nagyanyja ne ellenőrizné… Egyetlen gondolat sem suhanhat át az eszén anélkül, hogy ne kellene elszámolnia vele Isten színe előtt”.

Az Elválaszthatatlanok valójában Beauvoir fejlődésregénye: a narrátor környezetét, önmagát vizsgálva, az eseményekre és érzelmekre reflektálva folyamatosan tanul, megismeri korlátait és lehetőségeit. A kicsit koravénnek látszó kislányok naiv és bájos barátsága lassan érzelmileg súlyos kapcsolattá nemesül, Sylvie egyre inkább magára talál, míg Andrée egyre elveszettebb lesz. Ahogy haladunk előre az időben, egyre sötétebbé válik a történet, Andrée nem tudja figyelmen kívül hagyni az anyai (és az anyán keresztül a társadalmi) elvárásokat, mindig megtörik, fájdalmas és eredménytelen harcot visel, aminek csak a tragikus bukás, a halál vet véget.

Beauvoir szövege – Bíró Péter remek fordítása – elegáns, gördülékeny, intenzív képi világot teremt a szavakkal, és olyan felszabadult, amilyenné az írónő többek között ennek a barátságnak köszönhetően vált.