 Bartók Vonósnégyes |
Kérdés persze, hogy egy vasárnapi matiné-koncerttel kapcsolatban mi a helyes megközelítés: érdemes-e a szakmázás felé vetni el a sulykot, vagy inkább az eseményt magát kellene nézni, amúgy teljességében? Hisz adott egy verőfényes délelőtt a vénasszonyok nyarán: ajándék az élettől. Adott a Csalán utcai ingatlan, Bartók Béla egykori lakhelye: kint a csend, a még szendergő budai utcák békéje, a kert friss levegője; bent a világos terek tárgyilagos és barátságos hangulata. Adottak a turisták: jólesik arról fantáziálni, vajon a körülöttünk helyet foglaló, nyugati nyelveken duruzsoló utazók milyen páratlan döntéssorozat eredményeként kerültek abba a különös helyzetbe, hogy egy októberi vasárnapon, tíz és tizenegy óra között a magyar főváros II. kerületének egyik eldugott utcájában találják magukat, arra várva, hogy a kvartett-irodalom két klasszikusát játsszák el nekik?
A Bartók Emlékháznak jó napja volt, hiszen a kamaraterem dugig megtelt – a turisták mellett szépkorú (s máskorú), budai (s Budán kívüli), zeneszerető polgárokkal. A műsoron Beethoven „Hárfa”-kvartettje (Esz-dúr, op. 74) és Brahms c-moll vonósnégyese (op. 51, no. 1) szerepelt – az előbbi inkább a teljesség zenéje, melyben a bensőségességtől a démoni szilajságig minden megtalálható, utóbbiban a ború, a tépettség és a nyugtalanság hangjai uralkodnak. A párosítás jó, a program a napszaknak megfelelően mértéktartó. A két mű szünet nélkül, kis pihenővel hangzik el, utána még egy Beethoven-menüettnyi ráadást kapunk a négy rokonszenves, deres hajú muzsikustól: Komlós Pétertől, Hargitai Gézától, Németh Gézától és Mező Lászlótól. A koncert végeztével lehet még sétálni egyet, aztán menni haza ebédre. Mindez nagyon rendben van, nem is lehetne jobban.
 Bartók Béla Emlékház |
E beszámoló mégsem érhet itt véget, miután nem vagyunk se turisták, se budai polgárok. Úgy tűnt, hogy az 1957 óta működő Bartók Vonósnégyes, melynek nevéhez annyi dicső tett s méltán kapott elismerés fűződik, manapság nem elhanyagolható nehézségekkel küzd. Kezdve az úgynevezett intonációs problémákkal, vagyis a hamis játékkal, mely újra és újra beárnyékolta a művek megszólaltatását, elszínezve akkordok hangzását és elhangolva nem egy dallam megszólalását. De bajokat észleltem a hangszeres hangzás minősége, a négy muzsikus által kikevert hangszínek körül is: a hangos megszólalások préselt tónusa kevésbé zavart volna, mint a piano szakaszok gyakori zörejszerűsége. Amúgy is kissé sok volt a porszem az előadás gépezetében: a szünetekbe „belepiszkító” hangtöredékekre, a közös indításokat megelőző önkéntelen vonómozgásokra utalok. Ám mindennél szomorkásabbnak találtam, hogy az interpretáció igazi területén, ahol a tempók helyes megválasztásáról, karakterekről, hangsúlyokról, frazeálásról, artikulációról és dinamikáról van szó, a Bartók Vonósnégyes játékát gyakran tétovaság, fáradtság, az igazi döntések megkerülése jellemezte. A művek megannyi témája szólalt meg anélkül, hogy irányt, energiát és határozott profilt kapott volna. Ezért is lenne nehéz az egyes vonósnégyes-tételek megszólaltatását külön-külön elemezni. Ha mégis kiemelnék egy momentumot, az legyen végül pozitívum: a Beethoven-mű scherzójában az volt a benyomásom, hogy Mező László temperamentumossá, robbanékonnyá váló gordonka-játéka mozgásba hozta kollégái szunnyadó erőit is.