Valahogy így viszonyul ez a két előadás egymáshoz: a legelső, a Pintér Béla nevének betűiből kikevert 1998-as, a Szkénében bemutatott Népi rablét, meg a kereken húsz évvel későbbi december estén immár a Fészek Művészklubba költöztetett Jubileumi beszélgetések. Arról, hogyan karol egymásba a két produkció, lesz szó, de előbb az online adás kedvéért újra (és utoljára) eljátszott és rögzített előadásokról általában. Mert míg azok a színházak, amelyek megtehették, bő éve sugározzák előadásaik felvételét, Pintérék eddig csupán egy-két, repertoáron már nem lévő produkciójuk korábban készült videóját tették közzé. Az exkluzivitás egyfelől érték (marketing szempontból is), másfelől bár soha nem kérdeztem erről, de úgy érzem, hogy Pintér kifejezetten nem kedveli ezt a formát: egész színházi krédójával ellentétes a/egy pillanat örökre történő kimerevítése. 

 

Ha viszont lúd, akkor tényleg legyen jó kövér: merész éppen ennek a két előadásnak a párosítása, több okból is az. Mindkettő rendesen kilóg a Pintér által magának és magából teremtett kánonból, miközben ha sikerül az alkotóelemeket önállóan szemlélni, nagyon is ismerős receptet kapunk. De a legérdekesebb mégis az, ahogyan a két előadás (és hatása!) egymással kommunikál: azok, akik 2018-ban megrökönyödtek a Jubileumi beszélgetések pofátlan keserűségén és gyilkos humorán, netán a folyton hivatkozott Népi rabléttel való összevethetőséget hiányolták, most kaptak néhány választ a feltoluló miértekre. 

 

Mielőtt a részletekre rátérek, muszáj kimondani, hogy Pintér Béla maga az élő színháztörténet. Mert van ugyan pár ikonikus, tíz, húsz, akárhány évet túlélő előadás Magyarországon, más társulatot nem tudok megnevezni, ahol a teljes, 1998 óta épülő repertoár háromnegyede folyamatosan színpadon látható. A dolog attól válik igazán nagyszerűvé, hogy aki egyszer ebbe a színházba belekóstolt, jó esetben villámgyorsan függővé válik. Új és régi Pintér-fanok, előre: nem kell szomorkodnotok, ha lemaradtatok a hőskorban bemutatott darabokról, hiszen (békeidőben) láthatjátok őket – alig egy-két évad alatt a teljes repertoárt be lehet falni, aztán pedig da capo al fine. 

 

A mai magyar színház legjelentékenyebb karrierjét útjára indító Népi rablét annak idején olyan hatású lehetett, mintha az állóvízbe nem is egy követ, de egy fél hegyet hajított volna valaki. A kevesebb mint egyórás performanszban ugyan elhangoznak szavak, mondatok, rigmusok, mondókák, népies és műdalok, de rendesen mellélő az, aki a szószínház felől közelít hozzá. Performansz ez valójában (ami aztán – talán a közreműködőket is meglepve – jó tíz évet élt még), amiben a kerettörténet nagy vonalakban ugyan elmesélhető és összefoglalható, de a lényeg éppen a részletekben, az egymáshoz sehogyan sem illő építőkockákban rejlik. Pintér itt olyan, mint a rossz gyerek: a kivágott háromszögbe erőszakkal gyömöszöli bele a kör alakú elemet. Ha törik, ha szakad, csak neki lehet igaza. 

 

Ez amúgy nem csoda, vőlegény létére kivont karddal érkezik a lagziba, és szerszámát nem fél használni. Előre szaladtam: ha azt mondom, hogy egy falusi lakodalom szeszélyesen sűrített zanzáját látjuk a színen, nem tévedek nagyot. A szereplők, a kellékek hiánytalanul megvannak, de az első pillanattól érezni, hogy valami nem stimmel. Az ismerős és a bizarr közti paraszthajszálnyi különbséget viszi színre ez a színes, hangos, közönséges, kimerítő esemény. A hengerelt falon mázas tányérok és kopott családi fotók. Csikorgós népzenére lazán profi néptáncbetétet nyom két, mestersége címerét (Ritka, Magyar) mellénye hátára varrva viselő, napszemüveges figura, akik bő gatyájuk és csizmájuk fölött nyomottmintás pólóban feszítenek. 

 

Bencze Sándor „Qpa” és Gombai Szabolcs (az eredeti szereposztásban Deák Tamás játszotta) duójába az anyakönyvvezető és vőfély funkcióit magára rántó Thuróczy Szabolcs alias Doktor Turbó trappol be türkizzöld, kétsoros zakóban, kucsmában és bőrkabátban. A férfiak oldalára kell a girl power is: Enyedi Éva, Csatári Éva és Péterfy Bori népviseletbe bújt három a kislánya trágár csujjogatókkal teszi le névjegyét. Már csak a „boldog” pár hiányzik: Pintér Béla (Rocky-pólóban, hátán Akasztós felirattal) és sűrűn lefátyolozott, jó két fejjel magasabb menyasszonya, Nagy-Abonyi Sarolta meg is érkezik. A cigi-szotyi kórus unott pofával hallgatja Dr. Turbó erőltetett szóviccekkel tűzdelt beszédét, hogy aztán különösebb megrendülés nélkül nézze végig, ahogy a vőlegény lefejezi aráját. 

 

És itt végképp elszabadul a pokol: mintha a szokások és a hagyomány vastagon hagyott kontúrjait egy őrült professzor morbid és profán firkákkal töltené ki. Mert minden megvan és megtörténik, ami egy ilyen jeles alkalommal szokott, csak éppen kifordítva, eltorzítva, porrá zúzva. A nagytermészetű vőlegény nem csak a násznépet, magát a rítust erőszakolja meg. Néptánclépésekben haladunk a végzet felé: a zsíros-ragacsos fogások után kétes értékű produkciókkal állnak mikrofon elé a tombolanyertesek, miközben már alig várják az obligát vonatozást. A hangulat tetőfokán a népviselet alól nem csak a mintás sztreccsnacik meg a világítós hasitasik villannak elő, de (gyorsan letiltott) leszbikus csók, meg néhány ennél is intimebb közeledési kísérlet is lezajlik. Apokaliptikus víziót, karneváli epizódok sorát bámuljuk tátott szájjal, míg a különös eseményeket egyetlen vágással útjukra indító vőlegény a parti végén el nem nyeri méltó (?) büntetését. 

 

Húsz évvel később a Jubileumi beszélgetések egészen máshol, mégis ugyanott folytatja a történetet. A lakodalmi szüzsébe disznóvágás helyett ezúttal embervágást csomagol Pintér. Hogy mitől tartottam a premiert zavarba ejtősége ellenére is fontos eseménynek, azt megírtam már itt hosszabban, ezért most csak a Népi rablét okozta egyensúlyvesztés élményén keresztül vetek rá újabb csalóka pillantást. Ha az előbb a mozgás, a tánc, az ének, a színek, a hangok, a szagok alkották az alapanyagot, húsz évre rá, összhanggal a címben megfogalmazottakkal, a szónak lett elsőbbsége. Valódi beszélgetések helyett persze valójában kínosan kilátástalan monológokat, rendre zsákutcába futó replikákat hallunk. Mintha a hosszú asztal mögé parancsolt társulati tagok egy egész ország mentális állapotát jelenítenék meg: hiába vagyunk hosszú-hosszú ideje együtt bajban és örömben, legszívesebben egymás torkának esnénk. 

 

És a kívánság valóra is válik, amikor Szabó Zoltán konferansziéjának tevékenységét megelégeli Pintér Zsarnok Béla. És akkor újra megtörténik, ami húsz éve: már megint egy ócska rémálomba csöppenünk, aminek egyáltalán nincs kijárata. A Népi rablétből beköszönnek alakok, szövegrészek, jelenetek, de főleg az ütemes disznóröfögésre komponált gátlástalan dramaturgia idéződik meg, végletekig kifacsarva, és közben a random elszórt játékkockák végül szinte mind a helyükre kerülnek. Az online sugárzás kedvéért beszúrt „kínai vaktina, azaz vakcina” és hasonló poénoknál ugyan először felhorkanok, de végül is tudják mit, miért is ne: a minden mindegy előadásszervező poétikájába ez bőven belefér.

 

Érdekes, nem feltétlenül várt mellékhatás, hogy ami 2018 decemberében hűdemerésznek hatott a színpadról, ma, amikor a közbeszéd és össznépi gyűlölködés soha nem látott mélységeket közelít, inkább csak közös sírvaröhögésre ad okot. „És most ezek a szép gondolatok után” (kopirájt Doktor Turbó, 1998 és 2018) ideje van a magunkba fordulásnak.