Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VILÁGVÁROS SZÜLETIK

Hugo Brehme: Visszatekintés – 100 évvel ezelőtt Mexikóban / The Red Door Gallery
2021. ápr. 21.
Hugo Brehme német fotográfus egy bő évszázada érkezett Mexikóba, aztán ott is ragadt élete végéig. Fotózta a tájat, a természetet, az eseményeket, és az éppen metropolisszá alakuló Mexikóváros életét, épületeit. Ismerős történet: valamivel korábban, a millennium táján Klösz György is ugyanezt tette Budapesten. BIHARI ÁGNES ISMERTETŐJE.

„Jodidos pero contentos" – mondják magukról önironikusan a mexikóiak. Ami finomítva annyit tesz: „Kicsesztek velünk, de jól vagyunk!"

Ismerem a mondást. Éltem pár évet Mexikóban, ebben a természeti szépségekben gazdag, komplex múltú és jelenű, sok fényt és még több árnyékot hordozó latin-amerikai országban, ezért nagyon is értem, hogy egy másik európai, az angol-francia származású, Mexikót szintén közelről ismerő  Tim Nugent-Head a fenti mexikói mondással válaszol arra a kérdésemre, hogy vajon mi vonz egyes európaiakat annyira abba a messzi országba, hogy a kényelmet vagy legalábbis a jól ismertet hátrahagyva, akár évekre fejest ugorjanak egy, a megszokottól nagyon eltérő szabályok szerint működő életbe. „Jodidos pero contentos" – igen, az az életöröm nagyon vonzó, ami Mexikóban minden rosszon keresztültör; az életerő, amitől lüktetnek az utcák, és ami mindig talál okot vagy inkább ürügyet az ünneplésre. „Jodidos pero contentos"- vonnak vállat a helyiek, mert persze humoruk, sőt öniróniájuk az van. Mexikó megérinti a más országból érkező embert, és vannak, akiket sokáig nem ereszt el.

The Red Door Gallery - Fotó: Szujo Anna
The Red Door Gallery – Fotó: Szujo Anna

A The Red Door galériában vagyunk, Tim Nugent-Head félszuterén galériájában – amit ő maga inkább kulturális találkozóhelynek nevez – a 8. kerületi Szentkirályi utcában. A falakon május elejéig egy szintén „mexikói kelepcébe esett európai", a német születésű Hugo Brehme Mexikóvárosban készült fotóiról készült nyomatok láthatók. Hugo Brehme jó régen, úgy 1908 körül szerelmesedett bele Mexikóba, és ott is maradt, egészen 1954-ben bekövetkezett haláláig, aminek bekövetkezte előtt nem sokkal fel is vette a mexikói állampolgárságot.

Brehme már képzett fotográfusként érkezett Mexikóba, aztán pedig vagy negyven éven át fotózta a változatos és gyönyörű tájat, a kisebb-nagyobb településeket, a városlakó vagy a földeken dolgozó embereket, a forradalmi változásokat és a forradalmárokat, mikor mit kellett vagy mi adódott. Segédje hurcolta mindenhova az akkor még nehézkes kamerákat és a lemezeket, és amikor már lehetett kapni, a Leica 35 mm-es kisfilmes kamerát is. Megbízásból (1911-től a Casasola fotográfiai ügynökségnek dolgozott) és saját örömére is fényképezett. Képei kordokumentumok, de nem felkavaróak vagy leleplezőek. Saját állítása szerint a német romantika, a német festők hatottak rá leginkább, ez különösen a mexikói forradalom utáni időkben készült képein látszik, ekkor már elsősorban úgynevezett festői modorban dolgozott.

Elég hamar műtermet is tudott nyitni Mexikóváros központjában, ahol kamerákat, könyveket és képeslapokat is árult – az utóbbiak készítése különösen fontos bevételi forrása volt az akkori fotográfusoknak, Brehme maga is több ezret készített saját képeiből. Vitték, mint a cukrot, gyűjtésük a bélyegek mellett a második legnépszerűbb hobbi volt akkortájt. Manuel Alvarez Bravo, a a mexikói fotográfia megkerülhetetlen alakja is Brehme műtermében tanulta meg az alapokat, és mentoraként tekintett rá.

A The Red Door Galériában most kiállított nyomatok egy kivételével mind városképek, a fotók eredeti kópiái Mexikóváros modern világvárossá növekedésének első, de már a nagyvonalú változásokat felmutató időszakában készültek. Paloták, sugárutak, barokk és klasszicista homlokzatok – Brehme németes szorgalommal és tökéletes szakmai pontossággal ábrázol, kompozíciói mindig elegánsak, a tónusok pedig gazdagok.

A The Red Door Galéria Brehme-kiállítása a Budapest Fotófesztivál része, amelyen idén Mexikó két anyaggal is jelen van. Ez az anyag a múltat képviseli, vagyis a 100 évvel ezelőtti Mexikót; a következő, ugyanitt nyílón pedig egy kortárs mexikói fotográfus munkái (María Paula Martínez: Mexikó mély színei) lesznek láthatóak. A mostani kiállítás létrejöttében mintha szerepet játszott volna a Mexikóban valahogy gyakrabban előforduló véletlen.


– Ezek a képek a Mexikói Követségen lapultak egy szekrényben, nem lehet tudni mióta – mondja Tim Nugent-Head -, ott találta meg őket Alejandro O. Vázquez Martínez kulturális attasé. Letisztíttatta, újrakereteztette és kiállíthatóvá tette a fotókat. Nem állítjuk ki mindet, leszűkítettük a városépítészetre. Egyetlen kivétel van, ez itt, ami Brehme egyik legismertebb képe, nem hagyhattuk ki – mutat Tim a portréra, amelyen Emiliano Zapata, a parasztok jogaiért síkra szálló forradalmár és bátyja, Eufemio áll feleségestül, ahogy Brehme látta őket 1911-ben. Brehme ugyanis az 1910-től nagyjából egy évtizedig tartó forradalmi időszakot is végigfényképezte. Ez a kép eredetileg a La Semana Ilustrada nevű hetilapban jelent meg, 1913 júniusában. A képet később szépiára színezve – hogy öregebbnek tűnjön – számtalanszor sokszorosították, és szuvenírként árulták az utcai piacokon. Az eredeti a chicagói Art Institute tulajdona.

De vissza a sugárutakhoz, a ma 30 milliós Mexikóvároshoz! – Én azt gondolom, Mexikóváros nagyvonalú kialakítása a francia várospolitikus, Haussmann báró hatását mutatja, aki az 1800-as évek közepén Párizs urbanizációját irányította – mondja Tim Nugent-Head – a báró  sugárutakat nyittatott, parkokat és köztereket alakíttatott ki, és ezzel persze számtalan elegáns bérház és középület emelését segítette elő. Az ő nevéhez fűződik a 19. század nagyváros-eszményének kialakulása. „Romboló" volt a gúnyneve, mert a francia forradalom utáni időkben a város népességének növekedésével térre és modernizációra volt szükség – na meg persze a katonai demonstrációknak, felvonulásoknak is kellett a dekoratív tér – , ehhez pedig előbb a réginek el kellett tűnnie. 

Igen, a Brehme-képeken ábrázoltak többsége valahogy nagyon ismerős, mintha  egy európai nagyvárost látnánk. – Ennek a templomnak a kovácsoltvas kapuja például – mutat rá Tim Nugent-Head a Templo de la Ensenanza fotójára – olyan, mint a Magyar Rádió Pollack Mihály tér felőli oldalának kerítése; vagy ott, az egykori Palacio de Comunicaciones hatalmas klasszicista épülete mintha a dúsgazdag Ephrussi család – akikről a Borostyánszemű nyúl című regény is szól – egykori bécsi palotája lenne…

Aki jobban körülnéz, „valódi" magyar vonatkozással is találkozhat, mert itt látható az építés alatt álló Szépművészeti Palota  (Palacio de Bellas Artes), Mexikóváros egyik legjelentősebb kulturális épülete, amelynek több belsőépítészeti elemét, többek között a színháztér feletti, sok színben játszó szecessziós üvegmennyezetet is Maróti Géza tervezte.Brehme6 2

Calle Donceles, Madero, Paseo de la Reforma, Avenida San Juán de Letrán – olvasom a képek címét, és próbálom felidézni a helyeket, hiszen mindegyik mellett rengetegszer elmentem mexikói tartózkodásom alatt. Tim Nugent-Head, a galéria vezetője számára szintén nem ismeretlenek ezek az épületek, bár ő nem a fővárosban, hanem Jalisco, Oaxaca és Chiapas államokban töltött hosszabb időt. 

– 18 éves voltam, amikor megérkeztem Mexikóba, egy Nuestros Pequenos Hermanos nevű árvaházba mentem önkénteskedni Cuernavaca mellé, Miacatlánba a hegyek közé, és másfél évig maradtam. Beleszerettem Mexikóba, ezért később, az egyetem elvégzése után visszamentem, és Jaliscóban dolgoztam egy évig mélytengeri halász-guide-ként. Aztán az élet még sokfelé vetett a világban. Jóval később, amikor az apám nyugdíjas lett, Oaxacában épített egy házat és haláláig ott élt. Nekem egy idő múlva hiányzott Európa. 8 éve lesz nyáron, hogy Budapestre vetődtem, és itt maradtam. Budapest befogadott, és én jól érzem magam a budapestiekkel. „Jodidos, pero contentos", mondják ugye a mexikóiak magukról. Azt hiszem, ez nem áll nagyon messze attól, ahogy a magyarok érezhetnek. Bár itt több a pesszimizmus, és talán van is rá ok, ebben egyetértünk. De én nagyon szeretek itt lenni. 

A kiállítás 2021. május 3-ig látogatható. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek