A Netflix japán filmekből álló kínálata egy újabb alkotással bővült a napokban, méghozzá a közismert Gunjō című manga adaptációjával. A Ryuichi Hiroki által rendezett Ride or Die – ahogy a címe is sejteti – a nyugati filmes kánon kategóriái alapján a menekülő szerelmesek bűnügyi alműfajba sorolható. 

 

A nem túl nagy sikernek örvendő 2015-ös Attack on Titanből ismert Kiko Mizuhara Rei szerepében egy homoszexualitását nehezen megélő nőt alakít, aki bár szerető társra talált, kamaszkori szerelméről, Nanaeről (Honami Satô) még felnőttként sem képes lemondani. Nanae bár nem osztozik Rei szexuális orientációjában, egy nap váratlanul felhívja, és kétségbeesetten a segítségéért könyörög. 

 

A menekülő szerelmesek zsáneréhez közel álló film noirokból is ismert klisét alkalmazza a rendező; Nanae tudván, hogy Rei szíve érte dobog, végtelenül erőszakos férjének meggyilkolására kéri fel. Mikor meglátja szerelmének megtépázott testét, Rei szenvedélytől hajtva – nem ügyelve a közelben lévő biztonsági kamerákra sem – bosszút áll a férfin. Bár a nő kész lenne feladni magát, Nanae autójába bepattanva úgy dönt, magával viszi őt; itt veszi kezdetét a hosszas (közel kétórás) és nyugtalan szökésszekvencia. Az alkotás noir-jellegét még a gyakran cselekmény közbe ékelt visszaemlékezések és flashback jelenetek is erősíthetik, melyek során Rei és Nanae első közös pillanatait láthatjuk a középiskolában.

 

Az említett két műfajra jellemző fatalizmus, az elkerülhetetlen unhappy end jól érezhető jelenléte képes drámaivá tenni az amúgy helyenként nem túl kiforrott rendezői húzásokat, továbbá az untig ismert közhelyeket. A megmenekülés reménye aligha elképzelhető akár a nézők, akár a szereplők számára; Nanae és Rei folyton arról beszélnek, hogyan adják fel magukat a rendőrségnek, de többször felmerül bennük az öngyilkossági kísérlet gondolata is. 

 

A rendező mintha meg sem próbálná egy, a szereplők szemszögéből boldog befejezés illúzióját kelteni közönségében, és talán ez az egyedüli érdeme, mely sajátos keserédes hangulattal tölti meg a filmet; kilátástalanság, paranoia, depresszió és szerelmes, boldog percek elegyét láthatjuk a cselekmény során. A remény vagy a várakozás csupán a két főszereplő szerelmi kapcsolatának kialakulására irányulhat: vajon képes lesz-e nyitni Rei felé az amúgy heteroszexuális Nanae?

 

Hiroki egyes megoldásai azonban kifejezetten ügyetlen és indokolatlan kivitelezést eredményeznek. Hosszú, lekövető (a magyar közönség számára a Saul fiát idéző) nyitósnittje nem csak túlhasználtnak érződik, de a zavaróan rázkódó kamerakép lerántja a leplet a kis költségvetésről és a némileg átgondolatlan megvalósításról. Az összetett, néhány belső vágással tarkított hosszú beállítás nem tér vissza később, és nem is keretezi a filmet, így aligha nyer többletjelentést. 

 

Ezt követően Rei a bosszú célkeresztjében álló férfival folytatott párbeszédének felsnittelése is problémás. Valódi intimitás nem érezhető kettőjük közt, és ezt a későbbi gyilkossági jelenet is igazolja; érthetetlen tehát a rendkívül szűk arcközeli beállítás-ellenbeállítás használata; legfeljebb a néző megvezetésére szolgálhat.

 

Mondhatnánk, hogy a kezdés a maga “olcsóságával”, meglepően véres és erotikus jeleneteivel a 70-es évek japán exploitation mozijait idézi (élen Meiko Kaji munkásságával), de e tekintetben a film további részei túlzottan komoly, helyenként megrázó és (a melodrámákra jellemzően) érzelmileg túlfűtött atmoszférát kölcsönöznek az alkotásnak. A befejezés is erősen a melodráma, illetve a tragikus románc zsánerkonvencióit idézi: az egyik félnek valamilyen módon fel kell áldoznia magát a másik szabadságáért és boldogságáért. Bár a lezárás szomorú és elkeserítő, a film összességében kevés újdonságot nyújt, sőt, helyenként kifejezetten jellegtelenre sikeredett.