Fiatalok keresik önmagukat az HBO legújabb sorozatában. Sokszor láttuk már ezt a témát az elmúlt időszakban, újat mondani így igen nehéz. Ezúttal nem is sikerült. VIGH MARTIN ÍRÁSA.
A coming-of-age sorozatok reneszánszukat élik az elmúlt években. A zsáner alapműve persze továbbra is a Skins, amely a téma megközelítésében és feldolgozásában is úttörő volt a 2000-es évek közepén. És bár ahogy említettük, folyamatosan készülnek a hasonló jellegű produkciók, nagyon kevés tudja megközelíteni a kultikus angol sorozat minőségét. Az Eufória vizualitásával (és talán radikalizmusával) tudott újat mondani, míg a 13 Reasons Why azzal, hogy egy máig tabusított témát (öngyilkosság a gyerekek között) dolgozott fel empatikusan, mégis realisztikusan. A hasonló jellegű alkotások száma tehát igen nagy, épp ezért egyre nehezebb kitűnni. Az HBO X generáció című sorozata pedig minden igyekezete ellenére csupán a korábbi sikerszériák utánzata tud lenni.
Az alaptörténet pármondatos leírását gyakorlatilag bármelyik hasonló jellegű produkcióról szóló írásból beilleszthetnénk. Adott pár fiatal, akik egymás segítségével próbálják felfedezni önmagukat. Dolgukat nehezíti a konzervatív családi elvárás, a hierarchikus iskolarendszer, illetve, ahogy mondani szokták, az egész kor idézőjelessége.
Justice Smith
Érdekes adalék, hogy ennek a sorozatnak a stáblistáján is ott találjuk azt a Lena Dunhamet (egy epizód rendezőjeként és executive producerként), aki a Csajok című szériával a késő húszasok modernkori alapművét alkotta meg. Rajta kívül egyébként Daniel és Zelda Branz, egy apa-lánya páros dolgozott a sorozaton, az utóbbi egyébként valóban a tárgyalt korosztályt képviseli. A generációs hang megtalálásának igénye itt is érződik (ha másból nem, már a címből), azonban mindez nagyon csúnyán fullad kudarcba. Az X generáció (a címet sem teljesen érti a néző, hiszen a sorozat a Z generációról szól) nagyon szeretne trendi lenni, de ebből csak az erőlködés látszik. Maga a koncepció is megkérdőjelezhető egyébként, lehet-e egy generációról nagyjából négy órában teljes látleletet adni? Főleg a korábban ismertetett tények tükrében tűnik ez eleve túontúl merésznek, szerencsésebb lett volna szűkíteni a fókuszt. Itt érdemes megemlítenünk egy másik szerzőt, Greta Gerwiget, aki alapvetően szintén a húszasok, sőt inkább már a harmincasok hangja az amerikai függetlenfilmben, de debütáló rendezése, a Lady Bird épp azért arathatott akkora sikert, mert végtelenül személyes és önreflexív volt. Valami ilyesféle megközelítésre lett volna itt szükség, de minden gesztus imitációnak tűnik. Mintha valakik szerették volna mímelni, hogy hogy beszélnek, viselkednek a mai fiatalok. A sorozat folyamatosan próbál egyensúlyozni a humoros és a drámai hangvétel között, alapvetően mindkettő állhatna jól egy coming-of-age produkciónak, itt azonban a poénok nem működnek, a drámai szálak pedig szinte idegenül hatnak e környezetben.
Talán maguk a készítők is érezhették, hogy ez kevés lehet, már eleve a sorozat időtartama utalhat erre, hiszen mindössze nyolc, egyenként 25-30 perces részt kapunk. A témák terén sem jönnek nagy megfejtések: nem kívánt terhesség, kábítószer, a nemi identitás definiálása. Hamar az lehet az érzésünk, hogy minden jelenetet láttunk már valahol. Szerkezetével próbál talán valami újat hozni az X generáció, hiszen in medias res, egy szülésjelenettel kezdünk, majd jön a felirat, hogy a történet néhány héttel korábbról indul. Azonban az odáig vezető út sem izgalmas, ráadásul maga a megoldás semmit nem tesz hozzá a mondanivalóhoz. Már ha egyáltalán bármi ilyesmiről lehet beszélni. Annyit látunk csupán, hogy a főhősök chatelnek, buliznak, szerelmesek lesznek, majd az utolsó jelenetben lágy zenére autóznak a naplementében. Értjük, hogy az amerikai iskolarendszer minden elemébe bele van kódolva a hierarchia, a gyengék ellehetetlenítése, értjük, hogy nehéz magunk mögött hagyni az elvárásokat, de ezek a témák is csak egy-egy villanás erejéig jelennek meg, nincs kibontva gyakorlatilag semmi.
Persze minderre mondhatjuk, a készítők eleve nehezített pályán indultak, hiszen a téma felkapott, ráadásul az is eléggé meghatározott, hogy mi történik az emberrel ebben az életszakaszban. Ez azonban nem lehetett volna akadálya izgalmas, árnyalt karakterek megalkotásának, ezen a téren azonban talán még látványosabban vall kudarcot a sorozat. A figurák többsége már-már bántóan sztereotip. Chester (Justice Smith egyébként tisztes alakításában) extravagáns stílusával, rebellis szellemével és szókimondásával a Szexoktatás Ericje akarna lenni, azonban hiányzik az a mélység és az az eredetiség, amely a Netflix sorozatának figurájában megvolt. Nathan és Naomi egészen korrekt testvéri dinamikát hoznak, ám a mellékszereplők terén még rosszabb a helyzet, az ő anyjuk, Martha például egészen elképesztően klisés és elrajzolt karakter. Ő az a konzervatív, republikánus családanya, aki kevéssé burkoltan homofób a szülői gyűléseken, aki minden héten percre pontosan tervezi meg gyerekei menetrendjét, és aki hiába tartja magát megbízhatónak, a két gyermeke mindent eltitkol tőle.
Most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy az X generációban ott volt a potenciál. Azt is nehéz megindokolni, hogy miért kellett elkészülnie ennek a sorozatnak. Rossznak sem mondható, amit látunk, de Dunhamék szériája gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá műfajához, legrosszabb pillanataiban pedig kifejezetten kínos is.
