Wass Albert: Tizenhárom almafa / Nemzeti Színház
2021.04.15.

Töredelmesen bevallom, nem vitt rá a lélek, hogy a Nemzeti Színház előadása előtt elolvassam Wass Albert Tizenhárom almafa című regényét. Elejétől a végéig csupán egyetlen regényt olvastam tőle, A funtineli boszorkányt. Azt is csak becsületből. Hogy legalább egy legyen meg. A többibe hagytam beletörni a bicskámat. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIIKÁJA.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.  
Részleges és tévedékeny olvasatom szerint Wass Albert, a maga korlátozott szépírói eszközeivel, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy csaknem teljességgel kiüresedjenek azok a változó használati értékkel rendelkező fogalmak („nemzet”, „haza”, „természet”, „Isten”…), amelyek pedig erősíthetnék egy történelmi-kulturális közösség önazonosságát. Bár ez inkább ízléskérdés. De nemcsak az. Merthogy nem csupán a magam, de a magyar nyelvet használók közössége nevében is így kiáltanék fel az előadáson idézett Wass-regény címét (Adjátok vissza a hegyeimet!) elferdítve: adják vissza a szavainkat! Mármint a szavaink jelentését. És hogy csak egyetlen szót emeljek ki a sok közül: „Trianon”.
 
Nos, a Vidnyánszky Attila által rendezett Tizenhárom almafa nem adta vissza ennek a szónak – és más hasonló szavaknak – a jelentését. Sőt, még inkább kiüresítette. Szólamokat hallhatunk szólamok hátán, hol érzelemmel felhevítve, hol még csak azzal sem. Egyébiránt az Erdély 1940-es visszacsatolásával induló regény mellett az 1920-as trianoni döntéssel kapcsolatos dokumentumokat is felhasználó darab logikusnak tűnő történelmi árukapcsolással köti össze a traumatikus országrész-elcsatolások centenáriumát a második bécsi döntés nyolcvanadik évfordulójával. Az előadás egyetlen kiemelkedő pontja, egyúttal a rendező dicséretesen határozott döntése: Apponyi Albert beszédének végigmondása, Rátóti Zoltán feszes előadásában (leszámítva az audiovizuális körítéseket). Bármennyire is kínosan hat és falsul hangzik ma már – legalábbis remélem, nem vagyok egyedül a Kárpát-medencében ezzel a véleménnyel – az abban felzengő kultúrfölénytudat. A zárványként létező beszédet övező szemantikai ürességet ugyan kitölthette volna Vidnyánszky látomásos, összművészeti hatásakarása, de érzésem szerint ennek éppenséggel az ellenkezője történt: még nyilvánvalóbbá tette az ürességet.
 
Tóth Auguszta és Szarvas József.
Tóth Auguszta és Szarvas József.  
És hogy a legfájóbb hiányérzetemmel kezdjem: nem értem, hogyan engedheti meg magának a legtöbb színházhoz képest minden bizonnyal komoly költségvetési kerettel rendelkező Nemzeti Színház, hogy ne élőzenét alkalmazzon egy kiemelt fontosságú témát (a száz éve meghozott trianoni döntést) feldolgozó, fokozottan hatáselvűnek szánt előadáson. Ez így olcsó – a szó mindkét értelmében. Mint ahogyan a színpad jobb oldalán mozgó-táncoló-éneklő katonacsoport hevenyészett koreográfiája sem segít a nézői kedélyen, sem az alkalmi gegek, sem Bartók zenéje. És pláne nem segít a Wass-regény hősét, Táncos Csuda Mózest alakító Szarvas József lebutított székelysége, hol heherésző, hol handabandázó jelenléte. A feleségét, Rozált játszó Tóth Auguszta pedig megkapta az egyik legmegalázóbb szerepet, amit színésznő kaphat: mindvégig ott asszisztálhat a férje mellett, és ennyi – mint egy jó feleség, akinek bőven elég az, hogy jó feleség, meg jó anya. Nem túl izgalmas dramaturgiai létezésmód, nem beszélve az egzisztenciális dimenzió hiányáról. De visszatérve a férje központi szerepköréhez: ez nem jelenlét – színházi értelemben. Ez a tényleges jelenlét elszomorító hiánya, sovány pótléka. A háromosztatú színpad középső fertályának előterébe állított színész statikussága elvileg érzületi ellenpontja lehetne a körülötte zajló térségi-történelmi káosznak. És ellenpontja is, de nem színházi, hanem ideológiai értelemben. (És ezen sajnos nem segít az előadás ökoakcionista slusszpoénja sem: amikor Táncos Csuda Mózes szerepéből kilép a faültető Szarvas József, és mondja keresetlenül a magáét a nézőknek – a színpadról lefelé, a Nemzeti Színház nem éppen dialogikus atmoszférájú nagytermében.)
 
Az előadás valamit nagyon meg akar mutatni, valamit nagyon meg akar mondani, de ez a mondandó nagyjából egyenértékű azokkal az üresen hagyott piros röpcédulákkal, amelyeket a kommunistákat alakító színészek szórnak a nézők közé. Látványos, látványosan üres gesztus. Nincs kedvem utánagondolni semminek, ami a színpadon zajlik, nincs kedvem a színházi hatáseszközök harsány ürességét értelmezni, magyarázni. Merthogy gondolkodni csak arról érdemes, ami tényleg létezik. Ami színházi értelemben létezik. Ez az előadás, ebben az értelemben, legalábbis számomra, nem létezik.
 
Az meg külön szomorúságom, hogy a Nemzeti Színház előadása nem hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy utólag utánajárjak a felhasznált Wass Albert-regénynek.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n található.