A Lecsap csapat (Thunder Force) / Netflix
2021.04.14.

Az új Melissa McCarthy-mozi nem tartogat meglepetéseket a színésznő munkásságát ismerő közönség számára, ám burleszkmotívumaival és egyéb elbeszélő stratégiáival megidézi bizonyos, az elhízáson élcelődő „body shaming” filmek tendenciáit. SÜLL KRISTÓF KRITIKÁJA.

Melissa McCarthy jelenléte a hollywoodi karakter-palettán igencsak problematikus. Egyesek a teltebb nők és a plus size-mozgalom reprezentatív figurájának tartják az álomgyár alapvetően karcsú testalkatot preferáló miliőjében, mások viszont épp e nők megcsúfolását és kinevetését szolgáló bohócként könyvelik el. 
 
A válasz talán a két véleménycsoport közt félúton található, hiszen az, hogy McCarthy minek a szimbólumává válik, az adott rendező vagy forgatókönyvíró bánásmódjától függ. A színésznő filmográfiáját elnézve mindkét olvasatnak eleget tett, az viszont bizonyos, hogy a jobb szerepekre érdemes és Oscar-díjjal büszkélkedhető Octavia Spencerrel közösen megvalósított legutóbbi Netflix-produkciójuk nem a tisztességesebb kategóriába esik a molettebb női testképek megjelenítésének szempontjából.
 
A Lecsap csapatban (Thunder Force) ugyanis nem McCarthy és Spencer űz viccet a szuperhős zsánerből, hanem a zsáner egyes szolgai módon átvett elemeinek és kliséinek perspektívájából válik gúnyossá a színészpáros műfaj-inkompatibilis megjelenítése. Hiába a vígjátékos körítés, a szuperhősfilmekre jellemző, fizikát meghazudtoló akciójelenetekhez gyakran olyan komoly felhangot és tétet társít a rendező, Ben Falcone, hogy azok fényében a két protagonista jelenléte válik komikussá.
 
A történet épp olyannyira egyszerű és gyermeteg, ahogy azt a McCarthy munkásságát csak kicsit is ismerő olvasó elképzeli; a színésznő által játszott Lydia egykori barátnője high-tech laboratóriumában bandukolva véletlenül egy titkos kísérlet részévé válik, és ezáltal szupererőre tesz szert. Hosszú idő után újra megtalálva a közös hangot a Spencer alakította Emily-vel, összefognak, hogy együtt vessenek véget a városban garázdálkodó, a képességeiket pusztításra használó szupermutánsok uralmának. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A cselekmény bugyutasága azért is szembetűnő, mert olyan kultikussá vált és komoly szociális, politikai kérdéseket boncolgató szuperhősmítoszokból merít ihletet, mint az Alan Moore-féle Watchmen, vagy a The Boys című sorozat. Az emberi társadalmat elnyomó szuperhősöket felvonultató alaphelyzet is megtalálható e művekben, de – a Lecsap csapattal ellentétben – szerzőik kitüntetett figyelemmel igyekeznek modellezni a modern városi közösségek működését egyfajta alternatív történelmi idővonalra helyezve. A Lecsap csapatban vázolt alaphelyzet irrelevanciáját nemcsak a vígjátéki keret eredményezi, hanem a problémára adott kritikátlan és fantáziátlan válasz is, mely szerint a szupererőt szupererővel lehet és kell legyőzni. 
 
A poénok a szegényes forgatókönyvhöz mérten alacsony színvonalat ütnek meg, és legfeljebb a „legkisebbek igényeinek” eleget tevő csetlős-botlós és hányós-zabálós humorral élnek. Ezek a gyarló vígjátékelemek nem segítenek elleplezni a képmutató módon implicitként kezelt női testalkat-problematikát, hanem olyan tendenciákhoz kötik a filmet, melyek egyértelműen a testgyalázásra (body shaming) építik humorkészletüket. Eszünkbe juttathatják az ügyetlen pufók mellékszereplők gyakori jelenlétén túl az ezredfordulón újabb reneszánszát élő, bélgázokkal felturbózott, általában a túlsúlyos fekete idős nőkön élcelődő test-burleszkeket, mint a Gagyi mami sorozatot, a Norbit vagy a Bölcsek kövérét – és ezt a szintén színesbőrű Octavia Spencer jelenléte is erősíti.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Jóllehet, nem a felsorolt filmekben látható végletekig eltúlzott és a maszkmesterek által nemtelenül kiemelt elhízással szembesít bennünket a film, annak burleszk jellege természeténél fogva a szereplők fizikumára és mozgáskultúrájára irányítja figyelmünket. A burleszk műfaja ugyanis mindig a fizikai és testi, „szavakat nem igénylő” humorra épít, ez pedig remekül társítható a szuperhősfilmek táncszerű harckoreográfiáihoz; pláne, ha direkt módon teltebb nők botladozásával kiegészítve vezényli le ezt a rendező.
 
Az elhízáshoz köthető humorfaktor elkendőzni igyekezett, de abszolút jelenlévő és érezhető problémája tágabb kontextusban vizsgálva is tetten érhető. A túlsúlyra építő burleszk alműfaj ismert alakjait, mint Stan és Pan Oliver Hardy-ját (akinek a kövérségét a vékony társkarakter melléállításával is kihangsúlyozták a készítők), vagy a Magyarországon és később az Egyesült Államokban is befutott Huszár (vagy Charles) Pufit a rendezők rendre viccesnek szánt szituációkba helyezték, illetve ezek variációit nyújtották. Ezt jól mutatja némely filmjük címe is, mint például a Pufi cipőt vesz
 
Melissa McCarthy esetében mintha a szituációs komédia variálásának újabb típusát látnánk, és a telt karaktert immár műfajokban elhelyezve próbálnának az alkotók nevetést kiváltani: a molett nő mint a kémfilm (A kém, 2015) vagy a horrorkomédia hőse (Szellemirtók, 2016), és immár mint szuperhős lép elénk. E tendencia már csak azért is lehangoló, mert a különböző kreatív alkotóknak a szuperhős zsáner esetében bőven van mit korrigálniuk; a Marvel és DC képregények a mai napig szélsőségesen túlszexualizált, a női idomokat kiemelő, latexruhás modell-testképekkel operálnak. Igenis szükség van ettől eltérő testalkatú hősök reprezentációjára, akik nem nevetségessé válnak a zsáner keretei közé szorítva, hanem lebontják annak falait, ezzel a zsánert és annak egysíkú hősideáljait helyezve a paródia célkeresztjébe.
 
Címkék: Netflix 2021