Anima Musicæ Kamarazenekar lemeze / Hungaroton
2021.04.11.

Ama szerencsések, akiknek gimnazistaként sikerült kifogniuk egy szerethető osztályfőnököt, nyilván emlékeznek, milyen érzés volt érettségi után, egy langyos májusi estén szerenádot adni a közkedvelt Melinda néni vagy Imre bácsi ablaka alatt. Ezúttal a műfaj kései, hangszeres leszármazottairól lesz szó. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

String Serenades – Vonósszerenádok – címmel az Anima Musicæ Kamarazenekar egész sorozatot készített a Hungarotonnál: a most megjelent CD már a harmadik ilyen tárgyú antológiájuk. Az első lemezen Dohnányi és Csajkovszkij, a másodikon Josef Suk és Dvořák művei kaptak helyet, a legutóbbin Victor Herbert, Edward Elgar és Robert Fuchs mellett függelékként megszólal Schubert Ständchen (Szerenád) című dala, Matthew Naughtin vonós kamarazenekari átiratában. Elgart persze ismerjük (annyira, amennyire), de kicsoda Herbert és Fuchs? Korban illenek Elgarhoz (1857–1934), hiszen az ír származású, német földön képzett és amerikaivá lett csellista, zeneszerző és karmester, negyvenhárom operett sikeres szerzője, Victor August Herbert (1859–1924) és az osztrák zeneszerző és tanár, a bécsi konzervatórium zeneelméletprofesszora, Robert  Fuchs (1847–1927) Elgarral együtt csinos triumvirátust alkot a romantika harmadvirágzásának képviseletében.


Mindegyiküktől egy-egy szerenádot hallunk: Herbert műve (F-dúr, op. 12) öttételes, Elgaré (e-moll, op. 20) három, Fuchsé (D-dúr, op. 9) megint csak öt. A tételek között sok a hangulatkép, zsánertanulmány, akad itt induló, polonéz, canzonetta, „Liebes-Scene”, menüett és scherzo. Sok csinosan formált, elegánsan lekerekített, könnyed, melankolikus vagy épp élénk, világos színvilágú, szépen hangzó tétel. Legtöbbjük rövid, sőt néha röpke, mondanivalójuk nem mély, inkább szórakoztató. Jó zenék, de nincs közötük értékesebb, figyelemreméltó tétel. Magas szakmai színvonalú iparosmunkák, melyek hallatán eszünkbe is ötlik, hogy Fuchsot Serenaden-Fuchsnak (szerenádrókának) becézték, mivel öt ilyen műfajú művet írt, s ezek voltak legnépszerűbb opusai. Hasonlóak is ezek a tételek, néha már-már úgy érezzük, egyformák. Olyannyira, hogy transzponálással különösebb feltűnés nélkül bármelyik mű részletét áthelyezhetnénk a lemez egy másik műsorszámába, senki sem venné észre a turpisságot. Csereszabatos tételek.

De hát ne kifogásoljuk a lemezen hallható darabok nagyságrendjét és eredetiségét, hiszen az ismertető, dióhéjban foglalván össze a szerenádműfaj zenetörténeti átlényegüléseit az ablak alatti dalolással kezdve (ez már a középkorban, reneszánszban is megvalósulhatott), folytatva a barokk serenatával, s befejezve a klasszikus hangszeres szerenád (cassatio, divertimento, notturno) műfajával, jelzi, hogy ez szórakoztató műfaj. Igen ám, csakhogy ebben a „szórakoztató” műnemben olyan „könnyű” zenék keletkeztek, mint Mozart szerenádjai és divertimentói, de persze később is akadt itt remeklés Brahms szerenádjaitól Bartók Divertimentójáig. Ezen a lemezen viszont kétségkívül nem műremekek adják egymásnak a stafétát. Rendesen meg vannak csinálva, de érzelmeik kissé felszínesek, mondandójukban sok a közhely, Herbertnél és Fuchsnál olykor a cukros érzelgősség is terítékre kerül. A zenehallgató elgondolkodik, mert nem akar igazságtalan lenni. Jobb lett volna, ha ebből a nagyságrendből nem kerül egymás mellé három mű ugyanazon a lemezen? Mert így, együtt, a középszerűségből ennyi egy kicsit sok. Hallgatjuk a tételeket, s előbb-utóbb mindegyik esetében oda jutunk, hogy a percszámlálóra pillantunk: mikor lesz már vége? Pedig a tételek többsége csupán három-négyperces… Másfelől viszont ezek a művek mégiscsak összeillenek: egy kategóriába sorolja őket a szekunder (vagy tercier) jelentőségen túl, ahogy jeleztük, a kor is, a romantika harmadöblítésének periódusa. Egyszóval kvalitás, kor és tipológia szempontjából rendben van a társítás (vagy mégsem? Mit keres a kismesterek társaságában, az ő zenéjük „mellékdala” gyanánt egy halhatatlan géniusz, Schubert Szerenádja, amely ráadásul egészen más korszakot is képvisel?), csak ne kellene ennyi konszolidált átlagosságot közvetlenül egymás után hallani.

G. Horváth László vezetésével az Anima Musicæ igényesen megmunkált produkciókat sorakoztat fel. Tisztán játszanak, tartalmas a vonóstónus, tagolt a dallamformálás, élnek a hangsúlyok, választékos a dinamikai kidolgozás. Ami kedvesség, báj, öröm, érzelem és hangulat van ezekben a művekben, azt felszínre hozzák. Rajtuk igazán nem múlik. Elismerésképpen még azt is megemlíthetjük, hogy egy hanglemeznek mindig van – lehetséges, hogy legyen – pedagógiai és adatrögzítő funkciója is. Most helyet foglalhatnak a polcon ezek a ritkán hallható darabok, kismesterektől, a perifériáról. Ha bárkinek szüksége lenne rá, hogy meghallgassa Herbertet vagy Fuchsot, immár ezt is megteheti, a CD nem volt haszontalan vállalkozás.
Kiadó:  Hungaroton,  Kiadás éve:  2020