Funk Iván: Error / Pécsi Nemzeti Színház
2021.05.10.

„Előadásunk éppen úgy szól a fiatal pályakezdők elhelyezkedési nehézségeiről, mint az idősebbek egzisztenciális harcáról, vagy családon belüli kiszolgáltatottságáról. Egy olyan világban zajlik, ahol az elsődleges szempont a győzelemnek az a fajtája, amely kizárólag az ellenfél megsemmisítését tekinti végleges diadalnak.” URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Fenti sorokat a színlapról másoltam, de én is írhatnám. A Funk Iván rendezte előadás valóban ezeket a fontos kérdéseket veti fel, elsősorban közvetlenül, de az „ellenfél megsemmisítésének vágya” akár szimbolikus jelentést is kaphat. A történet szerint egy dinamikusan fejlődő építészeti irodában megürül egy állás, amelyre éppúgy pályázik egy ott dolgozó beosztott építész fia, mint a külföldön élő sztárépítész csemetéje.
 
Mindkét fiú szakirányú végzettséggel rendelkezik, de jelenleg munkanélküli, ám az állást leginkább a két apa ambicionálja. Ennek eredője az a réges-régi, nem túl komoly egyetemi verseny, amelyben Sziklay, a későbbi sztárépítész alulmaradt tehetséges riválisával, Csizmadiával szemben. Az azóta valóságos szörnyeteggé vált Sziklay, aki családját is terrorizálja, most mindenképpen revánsot óhajt venni, így egy saját, régebbi tervét adatja be fiával. A csalás lelepleződik, ám e lelepleződést leárnyékolja a tragédia: Sziklay feleségének öngyilkossága.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
A történet akut társadalmi problémákra fókuszál: éppúgy szól a kiváltságosok könnyű érvényesüléséről, az „uram-bátyám” rendszerről, mint a hatalommal való visszaélésről, a családon belüli erőszakról, vagy éppen a hosszú éveken át felhalmozott gyűlöletről. Ám amennyire örömteli az, hogy az előadás a jelenről és annak valóban fontos problémáiról kíván szólni, annyira szomorú, hogy ezt elnagyoltan, cizellálatlanul, gyakran meglehetősen életszerűtlen szituációkat prezentálva teszi. Lehet persze azt mondani, hogy ezek modellértékű kérdések, amelyekkel a példázat szintjén is lehet foglalkozni, így nem fontos, hogy a történet minden részlete pontosan illeszkedjen egymáshoz, de az Error  - még ha Funk Iván a színészi improvizációk felhasználásával írta is a szöveget – összefüggő történetet mesél el, klasszikus drámai formában, maga az előadás pedig nem kívánja felülírni a reálszituációkat. Vagyis a szereplők motivációinak, kapcsolatainak, élethelyzetének kidolgozottnak és hitelesnek kellene lennie.
 
Ehhez képest már a kiindulópont is sántít, mert nem könnyen képzelhető el, hogy a menő építészeti irodába még a nyílt pályázatra is alig akad jelentkező (ha Sziklayéknak nem kellene hazatérni, ifj. Csizmadia ellenfél nélkül nyerne). A dinamikus, feltörekvő építészeti irodából mindössze annyit látunk, hogy egy cezaromániás ifjú hárpia vezeti, aki „természetesen” Sziklay ex-szeretője és legkedvesebb szórakozása titkárnőjének egzecíroztatása. A titkárnő, Eszter szintén végzett építész - de azt nem tudni, miért nem a szakmájában helyezkedett el, és azt sem, miért tűri a mindennapos vegzálást. Szintén rejtély, hogy a tehetségesnek mondott Csizmadia fiúnak miért nincs három éve állása, s ha ennek csak a szakma telítettsége az oka, akkor miért egy ilyen divatos irodában tudhatna gyorsan elhelyezkedni. A vetélytárs fiú állástalanságának legalább van indoka: náci egyenruhás, kábítószeres balhéba keveredett – az viszont nehezen érthető, hogy a huszonéves, gyámoltalannak cseppet sem látszó fiatalember miért tűri, hogy apja Pestre rángassa, szobafogságra ítélje és otthon (büntetésből) náci egyenruhában masíroztassa. Az sem világos, miért gondolja Sziklay, hogy a csalás nem derül ki, ha tudja, hogy Csizmadia ismeri a régi tervet. Nem folytatom – az egymást követő jelenetek sorra vetnek fel olyan kérdéseket, amelyek tisztázatlanságuk miatt mind irreálisabbá teszik a történetet (függetlenül attól, hogy külön-külön a sztori valamennyi eleme hiteles, valóságos lehet). Egyre inkább olyan érzésem lett az online bemutatót nézve, hogy az alkotók anélkül igyekeztek minél több problémát belezsúfolni a mindössze másfél órányi játékidejű történetbe, hogy ennek alapjait és kereteit szilárdan kidolgozták volna. Így szükségképpen hiányzik az analízis, az egymásból eredő, egymással kölcsönhatásba lépő társadalmi krízisek bemutatása; inkább ezek leltárát látjuk, némi tanmese jelleggel.

Fotó: Körtvélyesi László|Pécsi Nemzeti Színház|www.pnsz.hu
Fotó: Körtvélyesi László|Pécsi Nemzeti Színház|www.pnsz.hu
A tanmese jelleget az élőbeszédhez közelítő, ám többnyire meglehetősen steril, közhelyes dialógusok is erősítik. Nincs különbség az eltérő generációkhoz, illetve társadalmi csoportokhoz tartozók nyelvhasználatában, a szereplők mondatai gyakorta papírízű, tankönyvszerű állításokat fogalmaznak meg. Ami bizonyosan nem könnyíti meg a színészek dolgát. Érzek is némi tanácstalanságot részükről, főként abban, hogy autonóm karaktereket építsenek-e vagy inkább jellegzetes típusokat ábrázoljanak. E tekintetben a két szélsőséget Illés Alexa és Darabont Mikold szerepfelfogása jelenti. Illés Alexa széles gesztusokkal, elnyújtott hangsúlyokkal inkább karikírozza, mint eljátssza a fúria természetű irodavezetőt, míg Darabont Mikold a férjének áldozataként szenvedő, őrlődő, végül kétségbeesett tetthez folyamaodó asszony alakját aprólékosan dolgozza ki, drámáját szuggesztíven mutatja meg. A többiek játéka ingadozik a két szélső pólus között, illetve követi a szövegkönyv bizonytalanságait, következetlenségeit. A Csizmadiát játszó Urbán Tibor a simlis kisember alapsablonjába hol a családjáért küzdő, gyakran naiv, tisztességes értelmiségi, hol a bosszúra szomjazó, korlátolt férfi vonásait keveri. Feleségének kevéssé megírt szerepében Stubendek Katalin a karakter jóhiszemű naivitására helyezi a hangsúlyt, míg Bergendi Barnabás játékából leginkább az olvasható ki, hogy az ifjabb Csizmadia az a típusú nonkonformista, akiből mind az igazi ambíció, mind az elsöprő tehetség hiányzik. Vlasits Barbara kedves, érzékeny, de ütésálló nőnek mutatja Esztert, keveset fedve fel érzelmi motivációiból, Arató Ármin pedig akkor a legmeggyőzőbb, amikor ifj. Sziklay mindenkit átverve, apja fiaként kimutatja foga fehérjét. Széll Horváth Lajos szuggesztíven ellenszenves, kicsinyes, erőszakos, egocentrikus férfinak láttatja Sziklayt, szerencsésen tompítva a szöveg ama ambícióját, hogy a sztárépítészben napjaink mitizált (éppen ezért elrajzolt) szörnyetegére ismerjünk.

Az, hogy az előadás egésze keveset változtat a szövegkönyv problémáin, nyilvánvalóan magából a munkamódszerből következik, hiszen a dialógusok feltehetően a próbák során is formálódtak. Talán egy szigorú dramaturg, de legalább egy külső szem hiányzott leginkább ahhoz, hogy a fontos és aktuális problémák, amelyeket az előadás felvet, összetetten, elemezve, életszerű, hiteles történeten keresztül fogalmazódjanak meg.
 
Az előadás adatlapja a Pécsi Nemzeti Színház oldalán itt található.