Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DROGOS PÓKEMBER BANKOT RABOL

Cherry: Az elveszett ártatlanság
2021. márc. 31.
Iraki háború, clevelandi opioidválság és egyetemi szakítások: a legkeresettebb szuperhősfilm-rendezők pokolról pokolra küldik kedvenc Pókemberüket, hogy a Viszkis helyett a Heroinos megváltástörténetét játszassák el vele. SOÓS TAMÁS CIKKE.
Filmbe illő sztori: a naiv ifjú belép a seregbe, medikusként szolgál az iraki háborúban, ahonnan egy év után tikkelő idegroncsként tér haza. Hogy csillapítsa súlyos poszttraumás stresszét, előbb gyógyszer-, majd heroinfüggő lesz, s hogy mérsékelje még súlyosabb pénzhiányát, nekiáll bankot rabolni. Négy hónap alatt tízet rámol ki, és a tizenegyediket is megúszná, ha nem keveredne a rendőrökkel folytatott autós üldözés végén dugóba. A hősi kitüntetésekkel és poszttraumás stresszel együttérző bíró 11 év letöltendőt szab ki rá, a börtönben megkeresi a BuzzFeed, a szenzációs sztorira lecsapnak a könyvkiadók, Nico Walker pedig bestsellert ír az életéről, amiből Hollywood szupersikeres szuperhősfilm-rendezői forgatnak filmet.
 
Tom Holland
Tom Holland

„Egyet nekik, egyet nekem” – vallotta a Hollywood és a függetlenfilmes kísérletezés között elegánsan oda-vissza táncoló Steven Soderbergh, akinek tanácsát a Russo fivérek is megszívlelték. Miután megrendezték az első igazán izgalmas Marvel-akciót (Amerikai Kapitány: A tél katonája), s a szuperhősös filmek legjével, a bevételben és a megmozgatott héroszok számában is rekordokat döntő Bosszúállók: Végjátékkal minden kasszát felrobbantottak, keresetüket és hírnevüket függetlenfilmes stúdióra váltották, hogy csupa eredeti, izgalmas projektet – arab nyelvű háborús filmet (Moszul), demenciaszörnnyel riogató horrort (Relic), dimenziókapus menekültsci-fit (Exit West) – forgassanak, utóbbit a filmproducernek állt Obama-házaspárral.

 
Ebbe a sorba illeszkedik az Apple TV+-on debütált Cherry is, az iraki háború, az amerikai opioidválság és a robinhoodiánus bankrablók ambiciózus drámája. Walker – már a regényében is erőteljesen fikcionalizált – élettörténete jó lehetőséget kínál, hogy Joe és Anthony Russo a könnyed szuperhőskalandok után egy fajsúlyos filmet rendezzen, amelyben Amerika aktuális problémái mellett arra is rávilágíthatnak, milyen folyékonyan beszélik a kultfilmek nyelvét. Mintha azt a kitörő gyermeki örömöt látnánk a képernyőn, amint Russóék kiszabadulnak az egyenstílusú Marvel-filmek stilisztikai börtönéből, és végre szabadon játszhatnak a filmnyelvvel. Fekete-fehérre színezik a képet, szélesvásznúról tévéformátumúra szűkítik a képarányt, lassítják, gyorsítják és kimerevítik a szereplőket, képregénybe illő feliratokban közlik, amit kiképzőtisztek üvöltenek az arcunkba, és a főhősnek választott Tom Hollanddal, a Marvel aktuális Pókemberével jó párszor lebontatják a nézőket a szereplőktől elválasztó negyedik falat.
 
Ciara Bravo és Tom Holland
Ciara Bravo és Tom Holland

A Cherry túlhabzó vizuális stílusa mögött a legtöbb kritikus szerint bizonyítási kényszer, nagyobb valószínűséggel azonban a mindig a lehető legszélesebb közönségben gondolkodó populárisfilm-logika lapul, miszerint a sötét, kietlen drámát is szórakoztatóvá kell tenni, hogy az fogyaszthatóvá váljon. A Cherry pedig tényleg könnyen csúszik: Walker pokoljárása a fivérek kezében kúl szenvedéstörténetté válik, a két és fél órás játékidő egyáltalán nem érződik hosszúnak (csak feleslegesnek). Amit Hollywoodban tudni kell, azt tudják a Russók is, az akció, a látvány, a smink, s a könny, vér, verejték kellő mennyiségben – még ha nem is kellő súllyal – van jelen.

 
És ott van az az Amerika-kritika is, ami felett sokan elsiklottak a Cherryvel kapcsolatban: hogy ez az öntudatos kultfilmstílus egyáltalán nem öncélú, s azért helyez mindent idézőjelbe – távolít el, ironizál és mutat be úgy, mintha a szereplők valóban egy hollywoodi filmben élnének és játszanának háborúsdít –, mert a Z-generációs fiatalok tapasztalatát körvonalazza. Hogy semmi sem érződik reálisnak, és nem csak azért, mert egy középnyugati egyetemről a távol-keleti háborúba csöppenő srácnak amúgy sem könnyű feldolgozni ezt az óriási perspektívaváltást, hanem mert előtte az amerikai mítoszok bűvkörében élt, hősies filmekből ismerte a háborút, a kiképzőtábort pedig videojátékszerű Acéllövedékként élte meg, amelyben a tisztek és a kiskatonák is csak eljátszották, hogy az amerikai hadseregben szolgálnak.
 
Ez a következetesen, de nem tolakodóan prezentált gondolat a Cherry legszimpatikusabb vonása lehetne, ha a Russo fivérek nem tévesztenék el az arányokat. Csakhogy az önreflexív stilizációt és az öniróniát úgy tálalják, mintha CAPS LOCK-KAL KOMMENTELNÉNEK: a jelenetek legbanálisabb képzettársításait üvöltik vele az arcunkba. Ha a kiképzőtáborba kerülve beszűkül antihősünk világa, a képarány is összemegy; ha benyomva csatangol egy buliban, és megpillantja élete szerelmét, a fekete-fehérre árnyalt képről kiviláglik a pirosba öltöztetett lány. S az ilyen megoldások sora minden, csak nem eredeti: a Cherry hipszter film akar lenni, de inkább maradinak tűnik, mintha minden kultfilmből nyúlna a Trainspottingtól, hát, a Trainspottingig, miközben saját ötletet egyet se tud hozzátenni a jobb filmekből kölcsönzött megoldásokhoz.
 
Arról nem is beszélve, hogy az áramvonalasításnak-kultfilmesítésnek van egy fundamentális ellentmondása: az amerikai alapmítoszokat finoman kritizáló film teljesen reflektálatlanul működteti a hős bankrabló mítoszát, akit kizárólag a rendszer – az iraki háború, a veteránokat félrekezelő egészségügy, a fiatalokat perspektíva nélkül hagyó iparvidék – áldozatának kellene látnunk, akit már a (magyar) alcím is az elveszett ártatlanság szimbólumaként azonosít. A Cherry antihőse Viszkis helyett Heroinos lesz, akinek mítoszképzését dollármilliókból végzi el az amerikai filmipar, és ugyanazokkal az érvekkel menti fel az üres pisztollyal rabló és számtalan civilt traumatizáló veteránt, mint annak idején a magyar média Ambrus Attilát: „de hát nem bántott senkit!”.
 
A Cherryből így már alapfokon is hiányzik a megrázó drámához elengedhetetlen ambivalencia, és az sem segít a helyzeten, hogy a címszerepet játszó Tom Holland képtelen felnőni a jelentős szerepformálási feladathoz. A naiv, túlmozgásos Pókembert remekül hozó fiatal színészben – ebből a filmből úgy tűnik – mintha tényleg csak egy pókembernyi mélység lenne: a csintalan rácsodálkozást hitelesen, a megroggyanó függőt viszont manírosan játssza, mentségére szóljon, a sztori is gyakran válik manírossá. Nincs könnyebb helyzetben partnere, Ciara Bravo sem, aki a fiú femme fatale-ját hivatott megtestesíteni, de akkor is csak egy elveszett kislánynak tűnik, amikor már mást – kikészült feleséget, halál felé lebegő függőtársat – kellene játszania.
 
Kétségtelen, hogy ingergazdag, bulvárosan izgalmas sztorija miatt könnyű végignézni a Cherryt, de indokolatlan felületessége, túlzó eredetieskedése miatt ugyanilyen könnyű csalódni is benne.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek