Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY KÉPZELT VERS KITAPOGATÁSA

Háy János: Szavalóverseny 1-2-3. (online) / Katona József Színház
2021. márc. 31.
Kevély kísérlet, magabízó kunszt ez, kacér becsületességgel alátámasztva. Ámul a néző színészen és rendezőn, de a szöveg próbára tesz, földühít és kifáraszt. Aztán egyszer csak előáll a csellel eltervezett lényeg: érvényesül a megtisztított pillanat, s mellbe vág a nagy művel való találkozás élménye. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Háy János nyilatkozataiban és szaporodó vitairataiban kedvtelve emlegeti szakirányú tanultságát, s még nagyobb kedvvel hangsúlyozza a maga mindezektől – vagyis az elsajátított esztétikai ismeretektől – való kényes és személyes érintetlenségét. Ezirányú gondolatait most szélesebb közönség előtt is kifejthette. A Katona József Színház tavaly év novemberében meghívásos drámapályázatot hirdetett, amelyre „újfajta színházi formákkal, műfajokkal kísérletező, online térben feldolgozható műveket” vártak, és a beérkezett húsz pályaműből Garaczi László, Szécsi Noémi és Tasnádi István írásai mellett Háy János Szavalóverseny című szövegajánlatát is kiválasztották bemutatásra.
 
Kocsis Gergely
Kocsis Gergely
Látva a három részben közvetített művet, tiszteletet, s bizonyos mértékű csodálatot is érzek két nagyszerű művész, a sejthetően fényes jövő előtt álló Tárnoki Márk rendezői és a már régen jelentősebb díjakra érdemes, nagyszerű színházi ember, Kocsis Gergely lenyűgöző színészi teljesítménye iránt. Kifejezett hála él bennem a valódi verseket megszólaltató „Katonás” színészek teljesítményét látva és hallva, s méltányolom a színházvezetés, s köztük a dramaturg, Török Tamara játszmakészségét is, mert nem lehetett könnyű papírról megállapítani, hogy érdemes ebbe a „fura micsodába” belevágni. Mindazonáltal megpróbálom megfogalmazni, miként is éltem meg a háromszor 50 perces filmsorozat vetítését. 
 
Kezdjük a címmel. A honi szavalóversenyeken való, megtisztelő döntnöki munka eleinte felvillanyozza, majd az alkalmak szaporodásával egyenes arányban, növekvő kétségbeeséssel sújtja az embert. Nem egyszer vagyunk versválasztási balesetek, értelmezési problémák, álságos szenvelgések vagy épp a „nemzeti bájigényt” (MGP) kielégíteni vélő, pedagógusi megfelelési vágytól fűtött produkciók tanúi. A tanárképzésből a hatni tudó drámatanári gyakorlat rendre kiszorul, a magyar művész-értelmiséget viszont néha meghívják zsűrizni, s ilyenkor szembesül a valósággal. Egy tanítótól vagy egy magyartanártól, sőt, egy valamirevaló könyvtárostól is elvárják, hogy versügyekben szakértő legyen. De mitől lenne az? A felsőoktatási intézményekben ezt a gyakorlati erényeket igénylő feladatot lenézik, mestereit ajtón kívülre küldik. Aztán akit a hallgatók közül az oktatási frontra lök az élet, az ott áll fölkészületlenül, s naná, hogy hibázik. Ekkor ujjal mutogathat rá mindenki.  Kapkodnak is a repülősóért a nagyok, pedig ő ott, a fronton, ártatlan. Őt verselemzésre tanították, azért, hogy verselemzést tanítson. Ennek a sorozatnak viszont csak azért maradhatott Szavalóverseny a címe, mert Háy jogos fölháborodása az effajta zsűrizések alkalmával érhetett robbanásközelbe, s a szövegkönyv megírását ez a tapasztalat eredményezte. 
 

Azt mondja a szerző: „A magyar versértési hagyomány és maga a költészet is rendkívül konzervatív. Nem szabad elfelejteni, hogy a vershez való viszonyunkat máig meghatározza a Nyugat, ami minden nagyszerűsége ellenére 19. századi mintákat követett gondolatilag és versépítés terén is. Ez az összeállítás arra tesz kísérletet, hogy módosítsa a vershez való hagyományőrző viszonyunkat, és ezáltal tudjunk magunkról is elevenebben gondolkodni, szembeszállni önszemléletünk merevségeivel, hogy másképp lássuk a költészet segítségével önmagunkat.” De Háy, a maga írói mesterségének műhelyébe visszaérve, nem a versmondás létező nehézségeivel foglalkozik, hanem – maradván a kézreálló poétai kaptafánál – az őshazugságig ás le, s a megfelelésre csábító, trancsírozó és elemeztető irodalomoktatást csúfolja ki. Nem a versek tolmácsolási problémáit tanulmányozza. Egy ennél is fontosabb, megelőző műveletet ír le és figuráz ki a szerző, a művekkel való találkozás elcseszett módszertanát és annak nyilvánvaló sikertelenségét. Tankönyvparódia és rajzfilmszerű, verbális karikatúra vezet el az érzelmileg felszabadító szakadék széléig, az igazi művekkel való találkozásig. Ravasz ál-dokumentumjátékot kínál a mű, s míg döcögünk az ihlés szekerén, titkon még némi részvét is fölgyűlik bennünk, mert azért az a gúnyrajzból is látszik, hogy „Amikor verset ír az ember/ mindig más volna jó. / A szárazföld helyett a tenger/ kocsi helyett hajó,/ amikor verset ír az ember, /nem írni volna jó.” (József Attila)
 
Elek Ferenc, Szirtes Ági és Vivien a Szavalóverseny forgatásán.
Elek Ferenc, Szirtes Ági és Rujder Vivien a Szavalóverseny forgatásán.
Főhősünk (Kocsis Gergely), a pállott pizsamában bóklászó költőféleség, ez a tehetséggel nem, de információkkal ellátott alkotó, épp verset farag otthonában, ebben a beszélő tárgyakkal kiválóan berendezett papírlaktanyában. Átismétli a tanultakat, kajánul felsorakoztatja a poétikai tudnivalókat, épp mint mikor a konyhafőnök kirakja az asztalra az adott munkához szükségesnek vélt szerszámokat. Kortársi ismeretekbe csomagolt, megalvadt fájdalmak és avasodó sérelmek kerülnek elő feldolgozandó nyersanyagként, és ha kell, s hogy alanyunk műveltsége is kitessék, mirelit mítoszok cselekménycsontozata is rendelkezésre áll, például az első részben. Igen ám, de ez a malíciózus önszeretettel ellátott, esendően kényszeres, kitalált figura nincs egészen szabadon eresztve. Háy megfosztja őt a legfőbb művészi jótól, a formaadás képességétől. A formai és tartalmi jegyekkel meghatározni és életre hívni próbált vers úgy áll elő a virtuális térben, hogy csak egy üreg képződik meg, de az persze, nincs, ami benne ellakhatna. Közben Háy gondosan ügyel arra, hogy saját rövid, de jól megformált versei észrevehetően elütő hangnemben szólaljanak meg.  
 
A versfaragó művelet során hullik a forgács, s ha netán egy fogpiszkálónyi szálka megmarad, a hevült lelkületű asszociáló gondosan beletöri azt is a képzelt hamutartóba. Az alkotói, s egyben az elemzői megfelelni vágyás, mely a gúnyrajz legfőbb tárgya, a tehetségtelenség meddő kapálódzása csupán. Háy nem engedi megtalálni tudálékos költőnknek a kifejezéshez szükséges alakzatot. Ettől ez a költészeti „kisokos”, a poétai szerszámoskamra eszközeinek vérfagylaló bemutatása, rendkívül megterhelő a néző számára. Átéljük a helyzetet, hogy a költő épp betéved önmagába, s „alapvers”, ballada, tájleíró költemény vagy képvers ürügyén, jelentős energiákkal próbál kihozni valamit a helyzetből. Stand-up poézis működik, alkalmanként pedig egy-egy meg nem írt vers átvilágítása zajlik. 
 

A Szabad ötletek jegyzéke dokumentumként volt érvényes, így dokumentumként lehet anyaga az előadóművészetnek. De ez a szűretlen zuhatag, ez az elme perisztaltikus rángásaival járó ürítési izgalom, ez micsoda? Egy oktatási célokat szolgáló, önfeltáró dokumentum az automatikus írás kipróbálásának időszakából? Meglehet. De mint néző, elhasználódom az élvezete közben. Mikor a szöveg föl-fölhígul, próbálok keresni valami mentséget. Elképzelem, hogy mindezt egy rögtönző játék keretében hallom, s egyszeriben el is vagyok ragadtatva, olyan tehetségesnek tűnik. Már szinte várom, hogy vége legyen, s a játékoshoz szólhassak: „Magának föltétlenül írnia kell!” No, de hát ez most meg van írva! Biztos? Mindenesetre késznek van nyilvánítva, s amint azt Rembrandt mondta, a művésznek joga van eldönteni, mikor van befejezve egy munkája. Hát, akkor ez ilyen.
 
Aztán a végső idegi kimerültség pillanataiban egyszerre csend lesz, s vers jön, igazi vers. A pozdorjaszöveg leáll, mintha minden eddigi csak arra szolgált volna, hogy elsöpörje, tisztává tegye a nagy versek előtt az utat. Miközben a hetvenes években divatos irodalmi estek egyik változata, egy egyszerű applikációs szerkezet alakul ki, végtelen hálát érzek a formával bíró  emberi szó megjelenéséért, az első részben például Vizi Dávidra vagy Bányai Kelemen Barnára, a másodikban az Előszót mondó Bezerédi Zoltánra figyelve.  
 
Fotók: Katona József Színház
Fotók: Katona József Színház
A háromrészes sorozat feledhetetlen főalakja, a tehetségtől megfosztott, ádáz hős, a kutyafejű költő, Kocsis Gergely médiumpontosságú, bravúros színészi alakításának köszönhetően ég az emlékezetünkbe. (Kevesen veszik már észre, mennyire emlékeztet alakja, de még a megszólalása is Tóth Bálintra, a hajdani, igen jó költőre. Bár ő egy kicsit fémesebb tenor volt. ) Tárnoki Márk lényeglátó, érzékeny s a szünetekkel is királyi módon gazdálkodó rendezői munkája sokat ígér a jövőre nézvést. Török Marcell technikai rendezőnek s a szimatoló kamera mozgásáért felelős operatőrnek, Meister Natáliának is köszönhető, hogy ez a frissen kikísérletezett műfaj, most, a harmadik részben érkezett legközelebb önmagához. Az elhomályosuló gondolatsorok idején jótékonyan díszíti és könnyíti a pillanatot a vonuló teknősbéka tomporának követése, s ahol konkrét külső képpel kár lenne zavart okozni, jóleső bambuláshoz segít pár ritmikusan változó, már felismerhetetlen fekete-fehér tárgy álombeli lebegtetése. S a filmes fogásokkal együtt képes hatni egy-egy színházi elem. Ahogy például bejön a versmondó a térbe, s ahogy kivárják a megjelenését, az mind azt sugallja, hogy megszakítás nélkül, most, itt, együtt csinálják az egészet. 
 
Érzésem szerint a sorozat nem alkalmas hagyományos iskolai felhasználásra, közvetlen tanításra. Illetve: nem alapfokú tanításra alkalmas, hisz igen jó tanárok, s érzékeny diákok kellenek hozzá. A közlésmód által okozott élvezet azoknak adatik meg, akik a karikírozott stílusból kaptak valaha ízelítőt, mi több, házifeladatot is, költészettanból, s ebből valamicskére emlékeznek is. Akkor van min nevetni, ha már fölébredt bennünk a kételkedés. Van viszont egy érvényesnek tűnő tapasztalás az irodalomtanításban, sőt, a nevelésben: a nevelő akkor éri el leginkább a célját, ha olyan helyzetbe hozza a rábízottakat, hogy azok intenzív, csontig ható találkozást éljenek meg a művel, vagy a problémával. És itt Háy – a maga által választott, brutális helyzet kialakítása révén – kiütéssel győz. Nem utánozható. A tekergő teóriákban gazdag, szótolulásos körbedumálás leszívja az elmét. Ám amikor egy láthatatlan szerzői legyintéssel mindennek vége szakad, s kis csönd után, hatalmas orgonaszóval fölzeng a Mű, „vénásan” adagolva s pórusokon át is hat a költészet. A hol gonosz, hol melankolikus szellemességgel előadott, ról-ről okosságok után néhány egészen rendkívüli előadói teljesítménnyel jutalmazódunk. Takátsy Péter Petőfi verse (Itt van az ősz, itt van, újra) után azt kívánnánk, tessék folytatni, van ebben még, még, még! Mondjon mást is, máskor is! Fekete Ernő nagy Csokonai versmondása, a Rémítő s vídító kétségek felidézése pedig e műanyagokkal megsegített színházi évad nagy szellemi teljesítménye. Hozzá fogható mélységű élményként csak Gálffi László „nincsen remény”-es, Az emberek című Vörösmarty tolmácsolását tudnám említeni a közelmúltból. 
 
Mallarmét elkapta egyszer egy ájult tisztelője: „Mester, ugye, amikor verset ír, olyan okos gondolatok jutnak az eszébe?” Mallarmé megállt, s azt mondta: „Nem, asszonyom, amikor verset ír az ember, szavak jutnak eszébe.” Lehet, ennyi az egész? Csak legyen, aki e szavakat közelünkbe hozza, költőként, színészként, rendezőként. Nekünk – vannak ilyen embereink.
 
A produkció adatlapja a Katona József Színház oldalán itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek