Allen kontra Farrow
2021.03.31.

Woody Allen 1992 nyarán állítólag molesztálta a nevelt lányát, az akkor hét éves Dylant a család connecticuti nyaralójában. Az HBO négyrészes dokumentumfilmje, az Allen kontra Farrow egy harminc éve húzódó ügy végére próbált pontot tenni, de csak kétségeket ébresztett. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Az előzetes és felháborodott kritikák hatására, bevallom, némi prekoncepcióval és meglehetősen szkeptikusan álltam az HBO négyrészes dokumentumfilmjéhez, az Allen kontra Farrow-hoz. A sajtóban megjelent kifogások főként arra vonatkoztak, hogy a film egyoldalú, csak Farrow-ék álláspontját tükrözi, igazi mártíranyának állítja be a színésznőt, és Woody Allent eleve elkönyveli bűnösnek a gyermekmolesztálás ügyében, ráadásul elhallgat olyan részleteket/tényeket, amelyek más színben tüntetnék fel a színésznőt. 
 
Mindez tulajdonképpen igaz is: a miniszéria első két része tényleg roppant manipulatívnak mondható – nem a pártatlanság benyomását erősíti, hogy az először a nyilvánosság elé tárt home videókba minduntalan belelassítanak, így keltve folyamatosan kényelmetlen érzést a nézőben, és azt sugallva, hogy a ragadozó Allen épp elkapta a prédát, nézzük csak, hogyan játszadozik vele, szagolgatja és tapogatja. 
 
Mia Farrow – aki gyerekként túlélte a járványos gyermekbénulást – igazi szentként tűnik fel, amire csak külön ráerősít az a kislányos, naiv, angyali báj, ami még hetvenen túl is körbe lengi. Ahogy az is jogos kifogás a film ellen, hogy nem derül ki még négy rész alatt sem, hogy a színésznő három örökbe fogadott gyermeke is elhunyt (egyikük, Thaddeus öngyilkosságot követett el); és hogy az öccsét, John Charles Villiers-Farrow-t 2012-ben gyermekmolesztálásért ítélték 25 év börtönbüntetésre (és helyezték pár éve feltételesen szabadlábra).  
 
Dylan Farrow gyermekmolesztálási ügyében a közbeszédben hosszú éveken át az „őrült nő-narratíva” volt az uralkodó: e szerint Mia Farrow bosszúért lihegett, betanította Dylant a vádakra, és a színésznő csak azért állt elő a gyermekét felhasználva ezzel a képtelen mesével, mert Allen megcsalta őt a nevelt lányával, Soon-Yi Previnnel. Tény, ami tény: időben eléggé összecsúsztak az események ahhoz, hogy Allen narratívája könnyedén felülírja a színésznőét: 1992 januárjában robbant ki a megcsalási botrány, az állítólagos molesztálási ügy pedig ugyanabban az évben, augusztusban történt. 
 
Woody Allen
Woody Allen 
A harmadik-negyedik rész azonban elülteti a nézőben a kétség magvait: kiderül például, hogy a gyermekelhelyezési pert, amelyet Allen a két örökbe fogadott gyermeke, Dylan és Moses, valamint a biológiai fia, Satchel (később: Ronan Farrow) felügyeletéért indított, 1993 nyarán lényegében azért veszítette el, mert a bíró nem találta alkalmasnak őt az apai feladatokra. Az ítélet szerint Allen „Dylan felé tanúsított viselkedése rettentően helytelen volt, a lány védelme érdekében intézkedések szükségesek. Nem tisztázott, hogy Mr. Allenben kialakulhat-e az ítélőképesség, amivel megfelelő módon viszonyulhatna Dylanhez. A bizonyítékok igazolták, hogy Ms. Farrow gondoskodó és szerető anya. (…) Nincsen hiteles bizonyíték Mr. Allen azon állítását illetően, miszerint Ms. Farrow betanította Dylant.” 
 
Tehát azt a pert, amit Allen indított Farrow ellen, a filmrendező elveszítette (a gyermekmolesztálásban Allent nem vádolták meg, mert a connecticuti főügyész nem akarta kitenni a tárgyalásnak Dylant), a közvélemény mégis éveken át a filmrendező narratíváját tekintette mérvadónak. Többek között azért, mert egy olyan Yale-vizsgálat eredményére hivatkozott, amelynek a hitelességét a New York-i bíró egyébként megkérdőjelezte, mondván: a vizsgálatot készítő szakemberek nem készítettek az interjúk során feljegyzéseket, csak egy jelentést adtak le legvégül azzal, hogy Dylant betanította Farrow, ráadásul később a vallomástételt is megtagadták a bíróságon. Ahogy az is tény, hogy Allen anno nem volt hajlandó alávetni magát a hazugságvizsgálatnak a connecticuti rendőrségen; a rendező ráadásul a Dylan iránti túl heves érzelmei miatt 1990-től pszichológushoz járt; ahogyan tette ezt a kislány is 1991-től, mert túlzottan visszahúzódóvá vált a viselkedése. 
 
Hogy mindez nem ment át a köztudatba, épp Allen befolyását, a filmtörténetben betöltött jelentős szerepét mutatja: bár már az ügy elejétől létezett az ellennarratíva, amely legalábbis megkérdőjelezte a rendező állításait, mégsem tudta felülírni a megcsalt feleség bosszúszomjas történetét. 
 
Mia Farrow
Mia Farrow
Egy ideig úgy tűnt, hogy a New York-i ítélettel az ügy nyugvópontra jutott, csakhogy Woody Allen 2014-es triumfálása a Golden Globe-gálán, az életműdíja, valamint az, ahogyan Hollywood ájult (és szakmailag egyébként jogos) csodálattal a lábai elé borult, felszínre hozta Dylan Farrow-ban és az öccsében, az időközben befolyásos újságíróvá és tudósítóvá érett Ronanban az emlékeket. Ronan Farrow elengedett egy ironikus, de eléggé egyértelmű tweetet, Dylanben pedig öccse nyílt kiállása okán átszakadt a gát, és írt egy esszét a bántalmazásáról. A történelem azonban megismételte önmagát: Allen ugyanazzal a narratívával válaszolt az esszére, amellyel eddig is védekezett: Dylant betanította az anyja, és a Yale vizsgálata őt igazolja. Az ügy ismét elült. 
 
Ahhoz, hogy Dylan narratíváját a közvélemény, a véleményformáló sajtó és a filmvilág be tudja egyáltalán fogadni, változnia kellett a társadalmi normáknak, magyarán kellett hozzá 2017-ben a #metoo-mozgalom, és persze előzményként a Harvey Weinstein-botrány. Ennek kirobbantásában Ronan Farrow is tevékeny szerepet játszott a The New Yorkerben megjelent cikkével – mint az Allen kontra Farrow-ból kiderül, épp Dylan története adott neki kitartást és erőt ahhoz, hogy felgöngyölítse az ügyet, amelyben ráismert a nővére történetére, legalábbis is abban az értelemben, ahogyan Dylan hangját elnyomta és túlharsogta a befolyásosabb félé. 
 
2017 decemberében Dylan újabb esszét írt – ezúttal a Los Angeles Timesban. A cikkben párhuzamot vont Allen és a többi filmes ragadozó között, akiket Hollywood a tehetségük és a befolyásuk miatt megvéd, és elismételte a saját nézőpontjából a történteket. És az üzenet ezúttal átment: Allen mögül sorra hátráltak ki a nagy nevek, Colin Firth-től kezdve Kate Winsleten át Natalie Portmanig. Woody Allen hollywoodi gettóba került, ami egyébként nem szokatlan az álomgyárban, gondoljunk csak Mel Gibson esetére, de felhozhatjuk példának azokat a színésznőket is, akiket épp Harvey Weinstein tett parkolópályára.  
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Kirby Dick és Amy Ziering négyrészes dokumentumfilmje a PR és a tényfeltárás fura keveréke. Ha az alkotók le akarták választani a molesztálás történetét Woody Allen Soon-Yi Previnhez fűződő viszonyról (vagyis nem Allen több évtizedes narratíváját hangoztatni), talán nem épp nekik kellett volna összemosniuk a kettőt azáltal, hogy hosszan tárgyalják például Allen a magánember és a filmrendező fiatalabb nőkhöz fűződő viszonyát – példaként hozva fel a Manhattant (1979), valamint Allen kapcsolatát Babi Christina Engelhardttal. 
 
A nyomozás ismertetése, a feltárt dokumentumok és home videók, hangfelvételek bemutatása sokkal meggyőzőbb lett volna akkor is, ha az alkotópáros a harmadik-negyedik rész stílusát viszi végig a film egészén – ezekben a fejezetekben a másik oldal is hangot kap (értesülünk például arról, hogy Moses Farrow, akit Allen szintén hivatalosan örökbe fogadott, az ügyben Woody Allen pártjára állt, és egy People magazinnak adott interjúban épp Mia Farrow-t írta le bántalmazóként, és kérdőjelezte meg Dylan történetét). És az sem tesz jót a filmnek, hogy Mia Farrow rendszeresen megjelenik benne szereplőként, és időnként olyan alig hihető kijelentéseket tesz, mint hogy a mai napig szereti Soon-Yit. 
 
Ezek a PR-szekvenciák egyértelműen jelzik, kinek a pártján állnak az alkotók, és elviszik a fókuszt arról, hogy lényegében egy másik Farrow, nevezetesen Dylan kellene, hogy legyen a film valódi címszereplője. Elvégre ő az, aki végre elmondhatta úgy a történetét, hogy azt meg is halljuk, és egyenrangú narratívaként jelenjen meg Allenével szemben.