Daday Loránd (1893-1954) élete és utóélete egyaránt minden fenntartás nélkül viszontagságosnak ítélhető: az erdélyi írót a királyi és a népköztársasági Romániában egyaránt lefogták, holtában pedig emlékezetére tartósan rávetült egy rosszindulatú, hamis vád árnya. A többféle álnéven (Székely Mózes, Derzsi Mihály, Kovács Bálint) is publikáló Dadayt ugyanis már jóval a halála után Romániában megtették annak a Nincs kegyelem című irredenta csihi-puhi ponyvának a szerzőjéül, amely 1939-ben Dücső Csaba neve alatt jelent meg, s amelynek évtizedekkel később román történettudományi és irodalomtörténeti munkák sora szentelt indokolatlanul és érdemtelenül nagy figyelmet. Hasonló mértékű érdeklődés Daday valódi életművének sohasem jutott osztályrészül, s így szerény írói jelentőségét is leginkább e tartósan lanyha figyelem sejtetheti meg velünk. Valamint jobb esetben egy-két írásának ismerete, mondjuk, a Kié ez az ország? című 1944-es drámáé.

 

Kálló Béla, Jónás Gabriella és Csikász Ágnes

Az említett négyfelvonásos színmű ismerete már csak azért is hasznos lehet, hogy ennek révén rövid úton felismerhessük: a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház előadása csupán nyomaiban emlékeztet Daday, illetve "Székely Mózes" darabjára. A társulatvezető és rendező, Andrási Attila ugyanis nem egyszerűen "átdolgozta" a drámát, hanem jószerint teljességgel kiforgatta azt eredeti természetéből, szinte a felismerhetetlenségig torzítva a szerzői szándékot. Az ugyanis naivitásában is jóval árnyaltabb volt annál, mint ami most Andrásiék előadásából oly elkedvetlenítően kitetszik.

 

Az átdolgozás az első felvonás első felét kímélte meg a leginkább: a Kié ez az ország? úgy indul, mint egy szabványos társalgási dráma az ünnepelt pesti színésznő otthonában, színházi emberek között, 1934-ben. Igaz, a darab már itt is jócskán döcög, merthogy a szereplők bemutatása, a szituáció felvázolása Daday-Székelynek és éppígy Andrásinak sem az erőssége. Mindenesetre lassanként így is kiderül, hogy Széplaky Vera megelégelte értéktelen pesti sikereit, mélyen megveti rendezőjét ("Magyar ember maga?" – kérdezi tőle), s visszaidézi hajdani, kolozsvári nagy szerepét… Erdélyt azonban tucat évvel korábban kényszerűen el kellett hagynia Verának, s utóbb – az első drasztikus szereptizedelés árnyékában – megtudjuk, hogy az asszony az első házasságából született fiát is kénytelen volt a határ túloldalán hagyni.

 

A kiskamasz László visszaszerzésére indul tehát most a színésznő – és ettől a ponttól Andrásiék olyan messzire szaladnak az alapműtől, hogy azt csakis a zsenialitás hozzáadott értéke menthetné. Egyrészt mert az előadás román-, vagy tán román hivatalosság-ábrázolása szinte az Így írtok ti Bíró Lajos-paródiáját idézi ("Hej, micsoda egy piszok fajta vagyunk mi, oroszok…"), s közben a cselekmény valósággal kulisszahasogató grandguignolba fullad: hatványra emelt sanyargatással, a színfalakon kívül halálra botoztatott lelkésszel, Vera ugyancsak félreeső testüregi motozásával, hamis bizonyítékként felmutatott filmtekerccsel, összeesküvési váddal, valamint az asszonyt román főtisztként kimentő, valójában magyar elhárító férjjel… Másrészt mivel az asszony egy őszülő borostájú, elnehezült román katonában kénytelen ráismerni saját, eredetileg 13 évesnek koncipiált magzatára, méghozzá közvetlenül azután, hogy ez a férfiú szó szerint, de számunkra szerencsére láthatatlanul maga alá élvezett: román nacionalista szólamokat hallva és egy női smasszer szájától kényeztetve.

 

Molnár Zoltán és Dóczy Péter (A képek forrása: Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház)

Mondanunk sem kell, hogy mindez másként van az alapműben, s alkalmasint az sem igényel hosszas bizonyítást, hogy az ilyen megoldások és fordulatok nem fokozzák különösebben a színpadi hitelt. Például ott sem, ahol anya és fia találkozását követően nemcsak László szelídül vissza vadállatból emberré, de még az ő dajnája, illetve – nők motozására szakosított – Doinája is. (Természetesen ezt a szerepet is hiába keresnénk Daday-Székely drámájában.) S ha ez még mind nem lenne elegendő, hát az előadás utolsó, 1940-es szakaszában valami egészen követhetetlen és suta zavarosságba torkollik az átírt cselekmény. Úgyannyira, hogy egyértelműnek, igaz, egyszersmind kínosan és sajnálatosan egyértelműnek csupán a nyomatékos kitekintéssel súlyosbított zárómondatok bizonyulnak: "Erdélyt nem szabad elhagyni. De ha elmentünk, s itt az idő, tudni kell visszatérni."

 

Andrási rendezése sajnos éppoly áthatóan problematikusnak mutatkozik, mint az átdolgozói buzgalma. Így például aránytalanul nagy hangsúlyt nyer az előadás voltaképpeni kezdetét megelőző hosszas filmhíradós-rádiós beszámoló az I. Sándor jugoszláv király ellen elkövetett marseille-i merényletről, olyan szerencsétlen, de sajnos aligha véletlen betoldásokhoz hozzásegítve a rendező-átdolgozót, mint:  "ahol valódi férfiak vannak, ott tettek is születnek". Liszt-rapszódiát is hallani olykor, amikor pedig Vera és a kálvinista lelkész felismeri egymást, még a Szép város Kolozsvárnak is jut némi akaratlanul abszurd szerep. S amíg az "itt nem lesz semmiféle autonómiatörekvés" kifakadását legalább napi szándékában értelmezheti a néző, addig az ilyesféle fantáziátlan/amatőr megoldások, vagy épp az "ami nem öl meg, az megerősít" bátran beiktatott ordas közhelye mindössze a dilettantizmus leolvasásához segítheti közelebb a befogadót.

 

Jónás Gabriella figyelemreméltó, habár kissé túljátszott orgánummal rendelkezik, s elsősorban nem rajta, hanem sokkal inkább a szerzőn meg az átdolgozón-rendezőn múlt, hogy Széplaky Vera dívai mondatai (pl. "a pályám csúcsán vagyok") rendre a színpadi hitelesség fagypontja alatt kopognak. Dóczy Péter lelkésze igazi virtusos magyar alak, így amikor felkiált: "ebben a cudar életben", akkor természetesen azonmód a térdére is csap egyet. Molnár Zoltán román körjegyzője következetesen és tántoríthatatlanul sunyi pondrót játszik, méghozzá olyan kétely nélküli egysíkúsággal, ami már száz éve is elkedvetlenítően hatott volna. Varga Tamás tanúsít némi férfiúi színpadi kiállást – mint szerelmes férj, mint magyar elhárító főtiszt és mint hamis román ezredes. Figurát azonban nem képes teremteni, ahogyan a túlkoros Kálló Béla (László) és Csikász Ágnes (Doina) sem: ehhez ugyanis mindenekelőtt világos körvonalakkal rendelkező szerepalakokra lenne szükség. De ez a fájó hiány csupán egyetlen tétel az előadás deficitjének hosszú listáján.