James Powell: 2084 - Az eltűnt jég nyomában - Képzelt riport a klímaváltozásról
2021.04.05.

A 2080-as években egy történész interjúkat készít napjaink és közeljövőnk számos szereplőjével, és ezekből bontakozik ki a klímaváltozás és az annak nyomában járó társadalmi változások rémes világa: egy reális antiutópia. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Kissé furcsa így kezdeni egy recenziót, de fontosnak tartom leszögezni: James Powell könyve, amely magyarul 2084 - Az eltűnt jég nyomában címen jelent meg, fontos témával foglalkozik. Sőt, személyes meggyőződésem szerint a létező legfontosabb témával: a klímaváltozással (egyértelműbben: a termelési módunk okozta klímakatasztrófával). De sajnos nagyjából ez az egyetlen valódi pozitívum, amit el tudok mondani róla.


A kötet önmeghatározása szerint fiktív oral history. A 2080-as években egy történész interjúkat készít napjaink és közeljövőnk számos szereplőjével, és ezekből bontakozik ki a klímaváltozás és az annak nyomában járó társadalmi változások rémes világa: egy reális antiutópia. Ezzel nem is lenne probléma (és ha lenne is, irreleváns lenne, egy fiktív, szépirodalmi igényű kötetnél nehéz és főleg értelmetlen lenne azon morfondírozni, hogy maga a téma fontos-e). A gond inkább az, hogy James Powell kifejezetten rosszul és unalmasan ír. Az eredmény semmiképpen sem szépirodalom, hanem egy roppant terjedelmes és didaktikus pamflet. Pamfletnek viszont túlírt és erőtlen, a szerző közlendőjét tézisszerűen néhány bekezdésben, alaposabban okadatolva egy másfél íves tanulmányban össze lehetne foglalni, mint ahogy azt már rengetegen megtették, megteszik és meg fogják tenni. Ehhez teljesen felesleges, sőt kontraproduktív a bő lére eresztett fiktív körítés.

A kötet történésze – a szerző alteregója – rögtön a bevezetőben leszögezi, hogy oral historyt ír (a könyv eredeti címe: 2084. An Oral History of the Great Warming). Nos, fiktív vagy nem fiktív, ez semmiképpen sem oral history, és nem sok köze van Studs Terkel munkásságához, amit a narrátor-szerző példaképeként nevez meg. „Ahogy nála [mármint Terkelnél], nálam is az átlagember az alanyok zöme, bár vannak köztük szakértők és vezetők is” – írja a szerző szerzője. Nos, nem így történik. A kötet számos „interjúalanya” szinte kivétel nélkül szakértő és politikus, akik szakértői és politikai szövegeket recitálnak. Semmi sem érvényesül az oral history alapvető célkitűzéséből, hogy az eseményeket felidézők megéléstörténeteiből egy összetett, multifokális kép álljon össze (ami amúgy mindig többet árul el magukról a megélőkről, és arról, hogy percepcióik hogyan és miért alakultak az idők során, a múlt emésztése közben, mint az eseményekről). Powell szereplői teljesen egyhangúak, egyenletesen monoton, személytelen stílusban adják elő a nagy összeomlás eseménytörténetét. Teljesen egyértelmű, hogy szűk háromszáz oldalon keresztül James Powell beszélteti James Powellt, és még különösebb erőfeszítéseket sem tesz arra, hogy az adott szerepeknek megfelelő jelmezt húzzon. A különféle nemzetiségű nyilatkozók például többször megjegyzik, hogy az angoljuk nem a legjobb, majd ugyanúgy, töretlenül szabatos tényközlő prózában beszélnek, mint addig, hogy néha odavessenek egy-egy arab, spanyol, vagy éppen odaillően más nyelvű szót, félmondatot, mint Rejtő káplárjai egy francia káromkodást. Ollé, ennyi a mutatvány. Érzelmeik, egyéni vonásaik, intim megjegyzéseik – az oral history lényege – is éppen így odavetettek és elnagyoltak. „Rettenetesen bánt ez az egész, térjünk rá a kérdéseire, különben úgy nekikeseredem, hogy nem bírok értelmesen társalogni” – mondja például „Dr. Vivien Rosenzweig”, hogy azután hosszú oldalakon keresztül robotként sorolja a precíz adatokat, és a végén még hozzáfűzze: „Azért lettünk kutatók, hogy javítsunk a világ állapotain, de ez ma már lehetetlen. Innentől mi célja van az életünknek?”.

Egy oral historyban arra kaphattunk volna szempontokat, hogy az interjú alanya hogy jut el ehhez a megállapításhoz. Itt adatokat kapunk, és néhány rövid snittet egy hollywoodi katasztrófafilmből. Akárcsak az összes „interjúalanynál”, önismétlő módon újra és újra a szánkba rágva. Ha nem lenne minden nyilatkozó szövege előtt két-három sor arról, hogy ki is beszél éppen, teljesen felcserélhetők lennének a figurák (és mivel ezeket a kis névjegyeket az ember más támpontok híján rögtön elfelejti, így felcserélhetők is).

Pedig nem a műfajjal van a baj. Hasonló koncepcióval élt például Max Brooks a zombiháborúról szóló, kifejezetten ravaszul megírt fiktív interjúkötetében (An Oral History of the Zombie War). Brooks valóban oral historyt írt, torokszorító, nevetséges, meglepő, megható és megrázó, sokszor mélyen emberi történeteket, és sikerült hús-vér figurákat teremtenie (elnézést, a hús-vért nem szóviccnek szántam), ahol a zombik csak metaforák (ahogy a zsáner nagyjai számára mindig csak társadalmi metaforák voltak). Brooks egy sokkal fiktívebb vászonra festett reális, valódi történeteket, és a könyve világsiker lett, ráadásul roppant látványos, bár meglehetősen kiherélt hollywoodi film is készült belőle, amiben Brad Pitt pár nap alatt zombikórellenes vakcinát kotyvaszt, és megmenti a világot. Minden jel szerint ez a példa lebegett Powell szeme előtt, mikor úgy döntött, egy ilyen fiktív keretbe foglalva az ő előadása is piacképesebb, vagy hatásosabb lesz. Kár volt. (Brooks hatása – aki amúgy maga is Studs Terkel The Good War: An Oral History of World War Two című alapművét nevezi meg fő inspirációjaként – leginkább Powell politikai jövőképében érződik, néha egyenesen utánérződik – de még így is ezek a kötet legjobban sikerült részei.)

James Powell vitatudós – leginkább ismeretterjesztő köteteket ír (a legsikeresebbeket a dinoszauruszok kihalásáról), tévében szerepel, agitál, tudományos társaságokban elnököl, az amerikai Szkeptikus Kutatások Bizottsága tagja. És mint ilyen, meglehetősen amerikai jelenség. Látható, hogy totálisan meg van győződve igazáról (mint már írtam, én is úgy gondolom, hogy alapvetően igaza van, de ez itt mindegy), és meggyőződése szerint száz százalékos tudományos konszenzus áll mögötte. (Valóban így gondolja, vagy ez csak egyfajta érveléstechnika? Ki tudja?) Ennek megfelelően bárkit, aki nem osztja – vagy éppen csak máshogy értékeli, másként árnyalja – a véleményét, barbár, tudományellenes ősembernek és/vagy megvásárolható bábunak tekint, sistergő megvetésével sújtja. Ezt lényegében minden „interjúalanya” megismétli valamilyen formában, persze úgy, hogy a fiktív időben már visszatekintve, a tények erejét retrospektív módon maguk mögött tudva vihetnek be letaglózó erejű ütést Powell mostani tudományos vitapartnereinek (akiket a szerző egyértelműen ellenségnek tekint). Persze, a dolog saját logikájában érthető – ha a magam véleményét száz százalékos konszenzusnak ábrázolom, akkor bármi, ami attól eltér, eretnekségnek, barbár tévtannak számít.

Ez különösen a kötet legvégén kelt az emberben furcsa érzéseket, mikor lehullik a lepel, és megtudjuk, hogy egészen addig miért csak a „szén-, gáz- és olajtrösztök” emberiségellenes tevékenységéről esett szó. Powell (illetve fiktív személyisége) ugyanis egyetlen kiutat lát: az atomenergiát, és amögé is teljes tudományos konszenzust vetít. Az atomenergiával szembeni fenntartásokat jórészt annak a „nukleáris fóbiának” tulajdonítja, amit a Csernobilról szóló filmek és könyvek gerjesztenek, bár Csernobil szerinte „nem volt sorsszerű”, és különben sem volt annyira veszélyes, ahogy azt az olajlobbi a tudományellenes trogloditákkal elhiteti; a fukusimai baleset után „csekély” volt „a várható közegészségügyi hatás”, az atomhulladék tárolása körül csak „felfújt médiaviták” folynak, hiszen ezzel kapcsolatban „egészségkárosítás nem történt”, a megújuló energiaforrások – a nap- és a szélenergia – pedig csak gyerekcipőben járnak. Powell történész-alteregója precízen össze is foglalja: a világ 2084-es rémes állapota jórészt annak köszönhető, hogy „a nukleáris energiával kapcsolatos megalapozatlan aggályok miatt túl soká halogatták a cselekvést”. „Birkák voltak ezek, vagy emberi lények?” – summázza a problémát az utolsó interjú végén a kötet csattanójaként „dr. Robert Stapledon”, aki a könyv világában a 2060-as évekig „energiatermelést” oktatott a Torontói Egyetemen. Ízléses befejezés.

Végezetül néhány szó a magyar kiadásról. Nem igazán értem, hogy Powell 2011-es kötetét – amely leginkább az USA tömegmédiájában folyó tudományos köntösbe öltöztetett viták terméke – miért tartotta a kiadó fontosnak most magyarul is megjelentetni. Új ismereteket nemigen szerezhetünk belőle, gondolatkíséretei, posztalternatív történetei nem túl fantáziadúsak, prózája egysíkúan didaktikus, és a kötet végén még az is kiderül, hogy szándékai sem pusztán a világ megmentésére korlátozódnak, hiszen teljes erővel állást foglal olyasvalamiben, amiről bizton állíthatjuk, hogy nincs benne „száz százalékos tudományos konszenzus”, annál inkább az energiaszektor konkurenciaharcai.

Külön tanulmányt érdemelne a kötet magyar címe, ami mellett egyetlen érv szól: igen helyesen nem tartalmazza az „oral history” szavakat. A cím mégis olyan, mintha összeült volna a kiadó néhány kreatívja, és brainstormingjuk végén elhatározták volna, hogy egyetlen jópofa ötletet sem dobnak ki, ami felmerült. Az angol címből megmaradt a „2084” (ami eleve csúsztatás: az itt elénk vetített rémes jövőben éppen nincsen semmi orwelli), amit két „frappáns” alcím is követ: Az eltűnt jég nyomában, illetve Képzelt riport a klímaváltozásról. Kevesebb több lett volna, főleg ha még hozzávesszük a hátoldalon rikító mottót is: "Az elmélet valósággá vált."

Nem irigylem a fordítót, N. Kiss Zsuzsát. Az eredetibe beleolvasva világos, hogy a magyar változatban még egy árnyalatnyival élettelibb is a – narratíva szerint különböző – elbeszélők nyelve, mint az angolban. Nem egy helyen éreztem úgy, hogy a fordító unta a feladatát – és a szerkesztő sem volt éppen elragadtatva. Így fordulhatott elő, hogy a kötet egyik központi hivatkozásaként kezelt (a zárómondatban is idézett) világhírű regény, Walter M. Miller 1959-ben megjelent A Canticle for Leibowitz című posztapokaliptikus írása (amely 1961-ben elnyerte a Hugo-díjat is) magyarul tükörfordításban a Leibowitz dicshimnusza címet kapta. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de a regénynek szerencsére van magyar fordítása, 1988-ban jelent meg Békés András fordításában Hozsánna néked, Leibowitz! címen, és így vált magyarul is klasszikus kultkönyvvé.

„Kegyes szándék kegyetlenségre hajt” – mondja Hamlet Arany János fordításában. Csak éppen ez nem elég. Powell könyvét olvasva néha szinte úgy éreztem, kicsit már-már megkedvelem a gonosz olajóriásokat, a Trumpokat, a csélcsap, megvezetett embereket – egyáltalán – az összes „birkát” és farkast, akiket ez a bosszantóan öntelt könyv lépten-nyomon, önmagát százszor ismételve megbélyegez. Pedig egyáltalán nem akarom megkedvelni őket. Csak hát – ahogy Hamlet folytatja –, „Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd.”

De az elején tévedtem: van még egy pozitívum, amit fel tudok hozni a kötet mellett. A hátlapon jókora betűkkel a következő olvasható: „Környezetbarát anyagok felhasználásával készült, fóliamentes kiadás”. És ez jó dolog, határozottan jó.

Szerző: Konok Péter
Szerző:  James Powell,  Cím:  2084 - Az eltűnt jég nyomában - Képzelt riport a klímaváltozásról,  Kiadó:  Athenaeum Kiadó,  Fordító:  N. Kiss Zsuzsa,  Kiadás éve:  2021,  Oldalszám:  250 oldal,  Ár:  3999 Ft