Bár a hazai könyvpiacon jókora a kínálat Ian McEwan műveiből, a szerző nálunk kevésbé ismert, mint máshol a világon. Pedig a hetvenkét éves McEwan nemcsak termékeny író, aki sokféle műfajban – regény, novella, oratórium, gyermekkönyv, librettó, televíziós és filmforgatókönyv – alkotott és alkot ma is, de témáit tekintve is színes a palettája, így meglehetősen sokféle olvasói réteget tud megszólítani. A munkásságát elismerő rengeteg díj és tisztség közül most csak a Booker-díjat emelném ki, amit az Amszterdam című művéért kapott.

Az író neve és magas szikár alakja is sokszor tűnik fel a médiában: hol válása okán, hol plágium-vád miatt hallani róla; sokszor ad interjút, nyilvánít véleményt vagy népszerűsíti műveit nyilvános felolvasó esteken, szóval erős a jelenléte.

Műveit legalább negyven nyelvre lefordították, több regényéből film is készült, (Idegenek Velencében, Az ártatlan, Jófiú, A cementkert, Kitartó szerelem, Vágy és vezeklés, Az a nap a tengerparton, Gyermek az időben) így a filmkedvelők is élvezhetik a ravasz csavarokkal teli történeteket, mégpedig olyan jeles színészekkel, mint pl. Anthony Hopkins, Helen Mirren, Benedict Cumberbatch, Keira Knightley vagy Vanessa Redgrave.

McEwan tekintélyes írói munkásságát három fő szakaszra szokás tagolni: az első az ún. „Ian Macabre”-korszak a sok kísérteties, hátborzongató történet miatt, a második az ereje teljében lévő író legtermékenyebb időszaka; a Mézesmadzag című regény pedig már a harmadik, jelenleg is tartó periódusában íródott.

Ezt a kötetet tekinthetjük részben önéletrajzi ihletésűnek is. Két olyan terepen mozog a cselekmény, amit McEwan behatóan ismer: az egyik az irodalmi élet, a másik a hetvenes évek Londonja, ifjúságának színhelye. Az irodalom berkeiben járatos író érzékletesen festi le a korszak londoni írói szcénáját, és a hetvenes évek lüktető Londonjáról is térképszerűen pontos leírásokat olvashatunk. Aki ekkor járt errefelé, szinte minden érzékszervével érezheti a Carnaby Street füstölőillatát, bömbölő rockzenéit és színes ruhakavalkádját, az Oxford Street kirakatainak csillogását, a Marble Arch kis kávézóinak meghittségét, a Soho bárjainak és éttermeinek nyüzsgését vagy a külső városrészek szemetes forgatagát. A regény nem csupán a felszínt borzolja, áttekintést ad az akkori politikai-társadalmi helyzetről: a hidegháborúról, a bányászsztrájkokról, a hippimozgalmakról, Nagy-Britanniának Európához való csatlakozásáról, a magas munkanélküliségi rátáról, az IRA véres megmozdulásairól, a Thatcher-korszak elejéről.

A Mézesmadzag műfaját az irodalmárok metaregényként (még pontosabban „metafikciós történelmi regény”-ként) határozzák meg. Ebbe jobban ne menjünk bele, mert bizony spoilerezésnek számítana, és elvesztenénk azokat a potenciális olvasókat, akik a váratlan, meghökkentő fordulatokat szeretik. Maradjunk annyiban, van benne egy jókora csavar.

A cselekmény röviden: a vidéki papi családból származó csinos fiatal lány, Serena Frume rajong az angol irodalomért, mégis inkább a matematika szakot végzi el. A szabad és szabados egyetemi légkörben hamar szárba szökken szerelmi élete is: egy kissé furcsa véget érő egyetemista románc után egy rejtélyes hátterű idősebb tanárral – egy bámulatos tudású apapótló figurával – bonyolódik titkos viszonyba, akinek köszönhetően az MI5-hoz, a brit nemzetbiztonsági szolgálathoz kerül kacskaringós úton. Ott egy kis idő és sok aktatologatás után végre valami érdekesebb feladattal bízzák meg: ez a Mézesmadzag fedőnevű akció. Be kell szerveznie egy fiatal, feltörekvő írót, akit ő maga választhat ki. Serena választása egy Tom Haley nevű tollforgatóra esik, mert megtetszenek az írásai, de aztán – ajaj! – megtetszik maga a személye is. Milyen is ez a tehetséges fiatal író? Ha megnézzük McEwan fotóját, láthatjuk, hogy éretten is vonzó férfi – annak, akinek bejön az okosan csillogó tekintetű és szemüvegű vékony magas figura – nos, hát valami ilyesmit képzeljünk el fiatal kiadásban.

A regényben mindenki játszmát játszik, ez fokozottan érvényes a romantikus kapcsolatokra: a szereplők mesterei az elhallgatásnak, sőt elleplezésnek is. Olvasás közben eszünkbe jutnak a híres kémregények – John le Carré, Ian Fleming művei is – ahol a szerelmi szál és a politikai, titkosszolgálati szál ugyanilyen szépen összefonódik, gondoljunk csak a 007-es ügynök bármelyik kalandjára

A Mézesmadzagban azonban minden hétköznapibb és valódibb: kicsiben megy a játék, nem kell a világot heroikus tettekkel megmenteni, mint James Bondnak, senki nem ugrál égő repülőkről vagy vág el piros kábelt orosz tengeralattjárókban. Serena kicsit csalódik is, hogy milyen kisszerű az MI5-nál a napi munka. A hetvenes években már a felszínen szinte tetten sem érhető, hogy hatalmas apparátus áll mindkét oldalon és figyeltet fontosabbakat és kevésbé fontosokat egyaránt.

Ez az az időszak, amikor a Londonba végre eljutó magyar egyetemisták kézről kézre adták egy könyvesbolt címét a Szent Pál-bazilika közelében, ahol keleti útlevél felmutatásával öt könyvet lehet ingyen kiválasztani a polcokról, feltéve, hogy ebből kettőt egy adott polcról vesz le az illető. (Több ilyen szerzőt és művet említ a regény is.) Okosabbak azt a két könyvet, elolvasás után kint hagyták, és csak az ártatlanabb szépirodalmi műveket vitték haza. A vámosok viszont sokszor ezeket is lekapcsolták, nekik Shakespeare is gyanús volt, Milton pláne. A Nagy Testvér figyelt rendületlenül.

Miután egyik főhősünk író, több írása szerepel a könyvben betétként. Az irodalomkedvelő olvasó egyébként is tobzódhat, mert híres írókra és irodalmi olvasmányokra való utalások szövik át a művet, Jane Austentől, Szolzsenyicinen és Orwellen át Updike-ig vagy Philip Rothig bezárólag.

Dicséret illeti a Scolar kiadó stábját: jó kézbe venni, jó nézegetni és jó olvasni ezt a könyvet. Kiváló az egyszerűen nagyszerű borítóterv is, Papp Rita munkája, s ha egymás mellé tesszük az eddig megjelentetett McEwan-könyveket, akkor azt is láthatjuk, milyen egy átgondoltan megtervezett borítósorozat.

Az pedig, hogy a fordító neve is megjelenjen a borítón, egyenesen ritka és nemes gesztus, de Lukács Laura meg is érdemli. McEwan szinte minden regényét ő fordította, így mondhatjuk, hogy amit ő nem tud a szerzőről, azt nem is érdemes tudni. Ennek tanúbizonyságául szolgál itt a Revizorban egy korábban megjelent ismertetője, amiből izgalmas háttérinformációkat és értelmezéseket olvashatunk az íróról és műveiről.

Ha tehát az olvasó szerelmi szálakat gombolyító olvasmányt, lebilincselő kémregényt, és kontrasztos korrajzot kívánna olvasni a hetvenes évek Angliájáról, szívesen bepillantana az irodalmi élet berkeibe és a brit titkosszolgálat működésébe, akkor ez a regény neki való. Remélem, sikerült elhúznom az orra előtt a Mézesmadzagot.