Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MILLIÓK SORSA VOLT UGYANEZ

Beszélgetés Illés Klárával
2021. márc. 27.
A Tények és Tanúk sorozatában Illés Klára népművelő saját családja múltját tárja fel a szüleivel készített életútinterjú, levelezés és napló közreadásával. A háború, a kitelepítés, a paraszti életforma átalakulása és eltűnése a személyes sorsokban mutatkozik meg. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Kinek kellett ezekhez a beszélgetésekhez nagyobb bátorság, a szülőknek, akik évtizedek után először kezdtek mesélni a múltjukról, az életükről, vagy neked, hogy megnyisd a hallgatás csatornáit?


Illés Klára: Először egy, a paraszti életrajzírói pályázat kapcsán készítettem interjút az édesanyámmal. Ez volt az első áttörés, korábban ilyen mélységében soha nem beszélgettünk az életéről, a családról, a múltjukról. A pályamű a legjobb öt között volt, ami újabb lökést adott mindannyiunknak, hogy néhány évvel később az édesapámmal is készítsek egy hasonló, az egész életét átfogó beszélgetést.

R: Mi minden szakadt fel?

I.K: Korábban csak felszínesen tudtam az életükről,  ezekből a beszélgetésekből számos új történetet ismertem meg. Ekkor hallottam először a megpróbáltatásaik mélységéről, a földdel való küzdelmükről, arról, hogyan vesztette el a család a vagyonát, hogy nagymamám és anyukám kétszer kényszerült menekülni, előbb az oroszok elől, majd a svábok kitelepítése miatt. De más eseményekről,  személyes mindennapjaikról is ekkor beszéltek nyíltan. Összetett, szépségekkel, konfliktusokkal és nehézségekkel teli élet rajzolódott ki a történeteikből.

R: Nem volt illendő beszélni a nehézségekről? Vagy az amúgy is zártabb paraszti család jellemzője volt ez a hallgatás?

I.K: Azt hiszem, ez nem csak a zárt paraszti családokra jellemző.  Szüleimnek – úgy vélem – az, hogy nem feszegették a múltat, hogy nem beszéltek konfliktusokról, a túlélésüket segítette.

R: Kamaszkorodtól elszántan akartál elszakadni a szülőfaludtól, Csatkáról, miközben sokszor vágyódtál vissza gyerekkorod boldogságának színterére. Ez a kettősség miből adódott?

I.K: A szüleim több mint húsz évig éltek Pesten, de igazából sosem eresztettek gyökeret itt, idős korukban visszaköltöztek  a faluba. Anyukám a sírkövükre ezt íratta: „Bármerre vitt éltünk útja, visszatértünk kis falunkba”.  Gyerekkoromban az elköltözés onnan a szabadságom elvesztésének érzésével járt. Idegenek maradtunk a városban, ami mindannyiunk visszavágyódásában erős motivációt jelentett. Lázadásom gyökere azonban már abból a törekvésből táplálkozott, hogy Budapesten fel akartam építeni magamnak a családtól független önállóságot.

R: A könyv gerincét a szüleiddel készített interjú adja, de beleszerkesztetted a szüleid levelezését, édesanyád naplórészletét, a te életedet. Mennyiben tükrözik egymást ezek a nagyon különböző dokumentumok?

I.K: Több nézőpontból szerettem volna láttatni ugyanazokat a történéseket. Édesanyám halála után  hozzám került a hagyatéka a családi dokumentumokkal, levelekkel és a  naplójával. Jónéhány év,  s a nyugdíjas éveim kellettek  ahhoz, hogy nyugodtan tudjak dolgozni a könyvön. A szüleimmel készített interjúk az ő elbeszélésükön keresztül mutatják be az életüket, a családot, ezt egészíti ki kettejük levelezése, a későbbi életszakaszt a napló. Az utolsó fejezeteket én írtam. Tudatos törekvés volt, hogy mindig új nézőpont jelenjen meg, de egyszerre láthassunk visszafelé is, így bontakozhat ki egy árnyaltabb, teljesebb kép.

R: A szülők halála hogyan hatott az írásra, nehezítette vagy adott egyfajta felszabadultságot? Közreadni a család életét, terhet, felelősséget is jelent?

I.K:  Édesanyám halála – vele lehettem az utolsó pillanatig – a gyász mellett felemelő érzés, katarzis is volt. Ennek megélése is motivált, hamar megfogalmazódott bennem annak a szándéka, hogy megörökítsem őt és a családom történetét. Azzal, hogy megjelent a könyv, mára  kicsit tőlem is független szellemi objektummá vált, miközben folyamatosan felbukkannak olyan soha fel nem tett kérdések, amikre már nincsenek válaszok. Ez fájdalmas, de az élet velejárója.

R: A saját családi történetek mellett ez a sűrű 20. század látlelete is, szociografikus munka, egy sváb parasztcsalád és egy iparoscsalád életén keresztül a kollektív történelmünk is. Kifele mutató történetek, ahogy nevezed. Ettől izgalmas, tanulságos másoknak is a ti történetetek?

I.K: Tipikus sors a családomé, a sváb kitelepítéssel, a háborús évekkel, a nagy szegénységgel. Valójában  semmilyen irányban nem volt a szüleimben gyűlölet, tették a dolgukat és nem beszéltek a sérelmeikről.  Érdekes volt, hogy anyukámat nagyon érzékenyen érintette, amikor elkezdődött nálunk a „migránsozás”. Egykori menekülőként átélte, átérezte az országúton vándorló, idegenként kezelt kiszolgáltatottak sorsát. Minden kirekesztést elutasított. Vagy ott van apukám bátorsága, kurázsija: kétszer szökött el a hadseregből, először leventeként, később akkor, amikor Szálasira kellett felesküdni. Azt tudtam, hogy szüleim mindig tisztességgel élték az életüket, de fiatal felnőttként mégis lázadtam  ellenük. Lázadtam, mert nem láttam, nem ismertem a sorsuk mélységét. Akkor, a hetvenes-nyolcvanas években úgy éltem meg, hogy az ő generációjuk „beletemetkezik” a húsleves és a rántotthús világába, mintha semmi sem érdekelné őket a mindennapokon kívül. Feszített a hallgatásuk, zárt világuk, talán ezért is akartam elszakadni tőlük. A rendszerváltás hozta meg számunkra, sokak számára a megszólalás  szabadságát, először lehetett szabadon  beszélni a múltról, fokozatosan bontakozott ki előttem egy még árnyaltabb, bonyolultabb kép, benne  a két tragikus sorsú nagybátyám története. Az egyikük fiatalon belépett az SS-be, huszonkét évesen a háborúban halt meg, a másik Horthy hadseregében szolgált. Nem mentegetem őket, sodródtak, mint oly sokan. Milliók sorsa volt ugyanez. Ez is szociografikus képe az akkori Magyarországnak. Egyszerre voltak bűnösök és áldozatok. Mintha ez sem lenne még elszámolva.

R: Sokszor a szülők kíméletlen őszinteséggel beszélnek akár magánéleti válságokról, akár a sorsukról, veszteségekről. Meglepett az őszinteségük?

I.K: Nyitott és kíváncsi voltam, de a mondatokkal, azok erejével a felvételek gépelésekor és a könyv összeállításakor szembesültem igazán. Sok mindent nem tudtam visszaadni írásban, például édesapám ízes tájszólását, amennyire szerettem volna. Kegyelem, hogy velük együtt öregedhettem,láthattam, ahogy egyre felszabadultabbak lettek. Meglepetés volt számomra a háromhónapnyi levelezésük 1955-ből, amikor apukámat katonai szolgálatra vitték. Nagy drámák nincsenek a levélváltásban, inkább a szürke hétköznapok monotonitása jellemző rájuk, mégis fontosnak tartottam betenni a könyvbe, mert a sorok között szerelmük  szépsége is megmutatkozik.

R: Megtartó erő a könyv címe, alcíme: Egy parasztcsalád vége. Ellentmondásos, hisz valami véglegesen elmúlt, de mégis megmarad. Mi benne a megtartó erő? A hit, amely fontos volt az életükben, a vidék, a falu, amely visszahívta őket, az a tartás, ahogyan éltek?

I.K: A megtartó erő ajándék, amit tőlük kaptam, benne természetesen a hit, a hit keresése is. Megtartó erő a család, ők maguk, az életük példája, miközben a paraszti világnak vége, mára teljesen átalakult. Bár van bennem nosztalgia, nem siratom ezt a paraszti világot: kemény élet, kemény kétkezi munka jellemezte, jellemzi ma is, amelyben mindent alá kell rendelni a földhöz való odafeszülésnek. Ami megmaradt számunkra, az a fajta energia, túlélési képesség, amely mindig tovább vitt bennünket. Elmúlt világ, de megmaradt az üzenet, amelyet generációkon keresztül visz tovább nem csak az én családom, sok hozzánk hasonló család is.

R: A hit, amiről beszélsz, sok jelentéssel bír, hit egymásban, hit az életben, az Istenbe vetett hit. A könyvet is a hitről vallott gondolataiddal zárod. Mit jelentett ez a családodnak?

I.K:  Evidencia, Csatka országos Mária-búcsújáró hely. Édesapám számára nem volt fontos ez a kérdés, anyukám, bár mindig erős hittel rendelkezett, csak idős korára vált mindennapi vallásgyakorlóvá.  A hit keresése az én életemben akkor vált hangsúlyossá, amikor elveszni éreztem a belső biztonságot –  a világhoz odaforduló szeretetet -, amit korábban evidenciaként éltem meg. A hit lett az a megkapaszkodási lehetőség, amellyel visszatalálhatok a jobbik énemhez.

R: A könyv lezár egy korszakot, de mintha megbékélést is adna sok mindenben.

I.K: Valóban, lezártam  életemnek ezt az időszakát, a családom megörökítését elvégeztem, ez megnyugvást jelent számomra. Talán megnyílnak majd más utak is előttem, vannak terveim.

R: Nagyon intim ilyen mélységében kitárni a családi történeteket. Egy pillanatra sem riadtál vissza?

I.K: Egy történet elmondásának megvan a maga belső igazsága, amiben nem lehet meghátrálni, kompromisszumot kötni. Nem merült fel bennem ezzel kapcsolatosan bizonytalanság, inkább abban, hogy érdekes lehet-e a mi történetünk a nyilvánosság számára is. A legnagyobb meglepetést az okozta, milyen sokan visszajeleznek a könyv elolvasása után, hogy mennyire magukénak érzik a szüleim történetét, szinte sajátjukként fogadják be a családomat. Szívmelengető érzés.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek