Tarnóczi Jakab megtartja ugyan a dráma cselekményének javát, azonban bizonyos pontokon erősen hangsúlyoz. Ilyen például Sir Tóbi és Sir Ábris már-már állatias, véglényszerű mulatozása, Orsino szenvedélyes karaktere vagy Olivia hisztérikus kirohanásai, melyek mind felnagyítva jelennek meg az előadásban. A szenvedélyes érzelmek, túlfeszített pillanatok magva mind megtalálható a drámában, de az előadás ezeket végletesen elrajzolja, ezáltal önmaguk paródiájává válnak a szereplők: a szerelmes eposzi mértékben szerelmes, a részeges végletesen részeges. Ez a túlfűtöttség nagy energiabefektetést igényel a színészektől, akik hibátlanul teljesítik az eltúlzott viszonyok és karakterek által támasztott elvárásokat. Az előadás megköveteli a feszült színészi jelenlétet és pontosságot. A forgószínpad önmagában nem lenne elég a viszonyok dinamikus megjelenítéséhez. A rendelkezésre álló teret maximálisan betöltik a színészek koncentrált jelenlétükkel.
 Pető Kata |
A karikaturisztikus színészi játékhoz tökéletesen illik az előadás végletesen stilizált tere: egy forgóajtót és a forgószínpadot kivéve nincs hagyományos értelemben vett díszlet. Ez a két elem szimbolikus jelentőséggel bír az előadásban: a szereplők folyamatosan köröznek egymás körül. Senki sem mer közeledni a másikhoz, kötött pályán mozognak. Néha-néha kilengenek, majd közelednek egymáshoz (például Orsino és Viola egy csókkal), végül reflexszerűen visszatérnek eredeti pályájukra. A kör mint tökéletes forma ellene megy a szereplőknek: a tökéletes formán belül tökéletlen alakokat látunk. Az egymás körüli keringésre utal a forgóajtó is: tulajdonképpen minden szereplőt csak egy plexifal választ el a másiktól, a boldogságtól, ők mégsem képesek átlépni az akadályokon.
És itt érkezünk el az előadás központi kérdéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy milyen akadályok gátolják a szereplőket a boldogság megtalálásában? Az előadás nem kínál egzakt válaszokat. Azt látjuk csak, hogy senki nem azzal van, akivel szeretne lenni, majd, amikor egy pillanatra esetleg megtalálná a párját, akkor egyből eltávolodik tőle. Ez történik Viola és Orsino, illetve Viola és Olivia kapcsolatában is.
 Kaszás Gergő |
Ezt a macska-egér harcot bolondítja meg a nemiség kérdése. Az előadásban megkérdőjeleződnek a hagyományos nemi szerepek, és ezáltal a hagyományos szerelmi kapcsolatok is. Ez a szereplők viszonyrendszerén keresztül érvényesül: a férfinak öltözött Violába beleszeret az Olivia kegyeiért versenyző Orsino. Olivia beleszeret a férfiruhába öltözött Violába, majd Viola halottnak hitt ikertestvérével, Sebastiannal szeretkezik. Férfiség és nőiség nem különül el élesen, a vonzalom valami nemiségen felüli kategóriaként jelenik meg.
A szerelmi viszonyokban meghatározó erővé a zavar, zavarodottság válik. Orsino (Hajdu Tibor) szenved attól, hogy beleszeretett férfinak hitt szolgálójába, Viola (Ladányi Júlia) pedig hasonlóan érez Oliviával (Pető Kata) kapcsolatban. Mindkettejükben rémületet kelt az a tapasztalat, hogy saját nemük iránt is képesek vonzódni. Hogy ez a rémület honnan fakad, nem tudjuk meg, viszont az előadás atmoszférája azt sugallja, mintha a szereplők környezete valamilyen bűnnek, tiltott dolognak tartaná az azonos neműek szerelmét. Nincs ez kimondva, a szereplők viselkedése utal erre, mintha ez lenne a korszellem: Orsino teljesen ledermed, miután Violával csókot váltanak. Hirtelen nem tudja felfogni, mi történt, majd a teljes tagadást választja menekülésképp. A gondolatot felerősíti az előadás vége is: mintha Orsino fellélegezne, miután megtudja, hogy Viola valójában nő, így egyből feleségül is veszi; Olivia pedig Sebastiannal szeretkezik. Minden visszazökken a „rendes” kerékvágásba, a férfiak a nők mellett, a nők pedig a férfiak mellett találják meg látszatboldogságukat. Olivia utolsó gesztusa, amikor nővérként kínálja fel magát Violának, hatalmas élethazugságnak tűnik azok után, ahogyan korábban viszonyult a lányhoz.
 Hunyadi Máté. Fotók: Szkéné |
Az előadás két hangsúlyos elemét kell még megemlítenem: az egyik a Malvolio-szál, a másik pedig a bolond karaktere. Malvolio kapcsán a képtelen szerelem egy másik arca tűnik fel. Kaszás Gergő tenyérbemászó komornyikján keresztül az a kérdés fogalmazódik meg, hogy a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán lévő ember lehet-e szerelmes a fölötte álló emberbe; és ha igen, bízhat-e a sikerben? Persze a Mária (Bozó Andrea), Sir Tóbi (Rácz János) és Sir Ábris (Ágoston Péter) alkotta trió által becsapott Malvolio története groteszk, karikaturisztikus módon veti fel a kérdést, de tény, hogy Malvolio nagyot mert álmodni, amikor elhitte, hogy Olivia, az úrnője őt is szeretheti, és erre csúnyán ráfázott. Ellenlábasai Malvolio hiszékenységét és önhittségét használták ki kegyetlenül, mindezt azért, mert Malvolio rossz szóval illette őket és a bolondot. A vád ugyan igaz, de büntetése aránytalanul nagy: egyrészt hiú ábrándok közé kergették, másrészt pedig börtönbe záratták. Az előadás végén dühe érthető, mi több, vészjósló. „Bosszút állok az egész társaságon!” felkiáltása rémisztő, egy olyan bosszúláncolatot vetít előre, amelynek súlyos következményei lehetnek: a bosszú visszahullni látszik a bosszúállókra.
Az előadás stilizált világának jó akusztikai keretet ad a bolond (Hunyadi Máté) által keltett effektzene és az egyszálgitáros dalok sora. A zenében tökéletesen leképeződik az előadás képi világa: a dinamizmus, a mozgalmasság, a pattanásig feszített helyzetek. A zene folyamatosan jelen van az előadásban, a legritkább pillanatokban van csak csend a színpadon. Az effektek jól alátámasztják a dinamikus jeleneteket feszített struktúrájukkal, mintegy megsegítve a színpadi történések ritmusát. Ezt a feszességet tovább erősíti a Nádasdy-féle drámaszöveg lendülete.