Volt dicsőséges 133 nap és említették "történetünk örök mélypontja" gyanánt, nevezték túlságosan korán jött kísérletnek meg érdekes, de rossz helyre akasztott festménynek a magyar történelem képtárában: a megjelölésekkel és a minősítésekkel igazán nem takarékoskodott az 1919-es Tanácsköztársaság immár bő évszázadnyi utókora. Ám dacára ennek – vagy tán éppen ezért, az események megértéséhez, elemzéséhez és feldolgozásához mindeközben nemigen jutott közelebb a kollektív nemzeti emlékezet, amely persze az egyezményesebb megítélésű korszakok és események kapcsán is jobbára csak egy-egy lózungot képes megőrizni.

 

"Mi volt hát a kommün, ez a szfinx?" – kérdezhetnénk Marxot idézve, jóllehet, ő még az 1871-es párizsi események értelmét firtatta ezekkel a szavakkal. Nos, hogy erre a kérdésre valamiféle választ találhassunk, ahhoz mindenekelőtt régi beidegződések és aktuálpolitikai sandaságok, valamint féltőn takargatott tyúkszemek valóságos tömegén kell átgázolni, ahogyan azt új könyvében Hatos Pál tette. Ő ugyanis az őszirózsás forradalom és a Károlyi-féle Népköztársaság történetét feldolgozó sikerkönyve, Az elátkozott köztársaság után arra vállalkozott, hogy az utólagos vádbeszédeket és ítéleteket ismét üdvösen félretéve, az 1919-es körülmények, realitások és fantazmagóriák, remények és csalódások felvázolásával rekonstruálja számunkra a kommün egyszerre messianisztikus hitű és kétségbeesetten kapkodó, erőszakos és groteszk, nagyralátó és kisstílű valóságát.

 

A kiváló történésznek ehhez kényelmetlen tények és hiperérzékeny témák egész sorát kellett érintenie és földolgoznia. Hiszen a Tanácsköztársaság történetét vizsgálva majd’ mindenütt kínos részletekbe botlik a kutató: a lelkes/kényszeredett értelmiségi, polgári és egyéb csatlakozások tömegétől, a Forradalmi Kormányzótanács származási-felekezeti összetételén, a hazai szocdem mozgalom demokráciadeficitjén és a terrorakciókon át egészen addig a frappírozó ellentmondásig, miszerint a világforradalomra játszó internacionalisták – kényszeredett szövetségben megannyi monarchiabéli vezérkari tiszttel – fölvették a harcot a cseh és a román hadsereggel szemben, míg a szentistváni állam konzervatív-jobbszéli hívei az ország földarabolásában érdekelt antantnál kerestek támogatást. Hatos teljesítményét aligha dicsérhetnénk méltóbban annak említésénél, hogy az ilyen neuralgikus, súlyosan terhelt témákat a szerző nemcsak futólag érinti (kényelmesen beérve, mondjuk, a jelen pártos leegyszerűsítéseire nyelvet öltő tények, vagy az utókori tendenciózus torzítások felmutatásával). Hanem a nehezebb utat választva ezeket is visszahelyezi az egykori valóság tiszta képletekkel sohasem dolgozó kontextusába. A kommün "zsidó" jellegének témáját áttekintvén például kiderülhet az olvasó számára, hogy ez a kérdés voltaképpen a Kormányzótanácson belül sem került le a napirendről, hogy Kunék politikája az izraelita hitközségeket és a "zsidó burzsujt" is jócskán sújtotta, vagy hogy a kommün galíciai zsidókat deportált a fővárosból. S legfőként, hogy a téma egykorú és 1919 utáni pertraktálása miként hagyta figyelmen kívül a kommunista politikusok saját identitásválasztását éppúgy, mint a magyarországi zsidóság sokszorosan tagolt és egészen változatos értékválasztások mintázatát felmutató társadalmát.

 

A jelenből visszatekintve eleve reménytelennek tetsző tanácsköztársasági kísérlet, amely a maga idejében sem volt több, mint egyetlen hazárd vabank, Hatos rekonstrukciójában most nyugtalanítóan ismerős életszerűséggel tárul elénk. Szinte aggályosan könnyen ismerhetünk rá például a valóságot mindössze formálható alapanyagnak tekintő politikusi voluntarizmus korlátolt arroganciájára, vagy épp a társadalmi/morális közegellenállás szinte kimutathatatlanul alacsony szintjére. A tartás nélküli magyar világra, ahol Prohászka Ottokár például nem minden alap nélkül írhatta le, hogy "az általános beijedésben s bugyogótöltésben a szerzetesek vezettek". A pénzkiutalások körül sürgő írókra, a mindjárt a legelső pillanatban hajlongó-elvtársazó hivatalnokokra, vagy épp az ifjúkori vörös cikkeit utóbb holtáig eltagadó Márai Sándor emberi gyengeségére. De Hatos könyvében azért más példákat is lelhetünk: mondjuk, az író Szász Zoltánét, aki a kommün idején is megőrizte a bátorságát – s aki aztán jellemző módon a Horthy-korszakban is kellemetlen-kényelmetlen alak maradt a maga liberális szólásszabadsági eszméivel. No és akad példa, amely a történelmi emlékezet hálátlan egyoldalúságáról tanúskodik: a május elsejei komáromi áttörés áldozatainak elfeledett hősi halála. Azoknak a zömmel ágyú- és vagongyári munkásoknak az értelmetlen pusztulása, akik Horthy fehérjeivel ellentétben valóban az életüket áldozták a magyarlakta területek visszaszerzéséért.

 

A kommün mint közérzet, hangulat és életérzés – ez a metatéma is okos-érzékletesen vonul végig Hatos történeti összefoglalásán. Így képet kapunk többek közt arról a nyugtalan cél- és tárgykeresésről, amely már a századelő és a kora tizes évek értelmiségi fiataljait jellemezte. S amely aztán elvezetett ahhoz a sötétbe ugró elszántsághoz, amit a Huszadik Század 1919 februárjában helyeslőleg így írt le: "Úgy vagyunk vele [értsd: a kommunizmussal], mint azzal az égő szerelemmel, amely ellen az értelem már tehetetlen. Ki kell próbálni." Éppígy plasztikus képet kapunk arról a sokféle irányról és szándékról, amely 1919 márciusában összetalálkozott egymással a kommün – legalább időleges – igenlésében: munkásmozgalmi indíttatástól az életreform-elképzelésekig, antialkoholista buzgalomtól a mozdulatművészeten át a halál- és hőskultuszig. (Ha valamit hiányolhatunk ebből a komplex rekonstrukcióból, úgy az a régi Magyarországon érvényesülő fékező- és fedőhatás körvonalazása lehet, hiszen az oly változatos progresszív és "progresszív" törekvések fokozatos radikalizálódásában a reformok gondolatát elutasító hivatalosságnak is része volt, elvégre összességében aligha a Bárczy István-, vagy épp a Bánffy Miklós-féle nyitottság jellemezte az első világháborút megelőző évek társadalom-, művészet- és tudománypolitikáját.) Arról a szintén sokfelől eredeztethető és éppily széttartó átalakítási furorról is sokat megtudhatunk, amelynek Bartók, Kodály és Dohnányi zeneakadémiai reformja, a pszichoanalízis világelső egyetemi tanszéke, de szintúgy a "fajtisztaság" tudománya is a részét képezte, az "utópia és az apokalipszis ölelkezése" közepette. A társadalom más szintjeit monitorozva pedig az elbeszélés egyebek mellett felismerteti velünk a kommün gyáriparának minden munkásmozgalmi képzetre és reprezentációra rácáfoló vakációs munkakultúráját is.

 

A Rosszfiúk világforradalma a történészi alaposság, az idézett források bősége és a példás tárgyszerűség mellett Hatos történetírói stílusának is sokat köszönhet. Az elbeszélés ugyanis nemcsak gördülékeny és világos (még a legérzékenyebb témákat tárgyalván is), de markánsan felismerhető stílussal is rendelkezik. Így például Hatos olykor kedvvel kapcsol be mondandójába egy-egy értelmező jelenkori utalást, ám ezek a fordulatai sohasem válnak túlhajtottakká, vagy pláne történelmietlenekké és jópofáskodókká. Annál szívesebben él viszont a szerző a trópusokban, illetve az azok összekapcsolásában rejlő retorikai lehetőségekkel, az alábbiakhoz hasonló képek egész sorát teremtve: "A világforradalom lejárt szavatosságú konzervigazságai egyre magányosabban álldogáltak a fridzsiderszocializmus új árukkal feltöltött polcain";  "A Tanácsköztársaság internacionalista tűzzel hevített kohójában sok minden elégett, de egyvalami bizonyosan érintetlen maradt: a hajdani nemzetiségi vezetőket vidéki bunkónak látó magyar kultúrfölény koncepciója"; "A tenger nélkül maradt tengernagy egyáltalán nem érezte magát partra vetett halnak a sekély vizű Balaton partján". Hogy az ilyen megfogalmazásokban jut hely és szerep némi kis (önironikus) modorosságnak is, azt a jelen recenziónak a modorosságról ugyancsak alapos ismeretekkel rendelkező tollnoka készséggel elismeri, ám a szöveg vonzerejét és egészséges humorát ettől még okvetlenül gyarapítja ez a szerzői irály. Mondjuk, amikor ezt olvassuk Tormay Cécile Bujdosó könyvéről: "a hatásos rémregény lappangó, eredeti kéziratára legfeljebb kenyérmorzsák hullottak, nem kézigránátok". S túl az egyes mondatok stiláris helyi értékén van a Hatos-féle elbeszélésmódnak egy nagyobb, általánosabb haszna is: az indulatoktól és az elfogultságoktól következetesen távolítja ugyanis az olvasót a szöveg, s miközben a szerző kerüli az ítélkezés gesztusát, közömbösséget sohasem mímel.

 

Miért is tenné, hiszen ez mind a mi közös történelmünk része. Akár el is ismerhetnénk végre. Akár meg is ismerhetnénk végre.