Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma - Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története
2021.03.25.

Nincs izgalmasabb, meglepőbb és kényelmetlenebb dolog a tényeknél: Az elátkozott köztársaság után, most nagyszerű Tanácsköztársaság-könyvével is ezt bizonyítja Hatos Pál. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Volt dicsőséges 133 nap és említették "történetünk örök mélypontja" gyanánt, nevezték túlságosan korán jött kísérletnek meg érdekes, de rossz helyre akasztott festménynek a magyar történelem képtárában: a megjelölésekkel és a minősítésekkel igazán nem takarékoskodott az 1919-es Tanácsköztársaság immár bő évszázadnyi utókora. Ám dacára ennek - vagy tán éppen ezért, az események megértéséhez, elemzéséhez és feldolgozásához mindeközben nemigen jutott közelebb a kollektív nemzeti emlékezet, amely persze az egyezményesebb megítélésű korszakok és események kapcsán is jobbára csak egy-egy lózungot képes megőrizni.
 
"Mi volt hát a kommün, ez a szfinx?" - kérdezhetnénk Marxot idézve, jóllehet, ő még az 1871-es párizsi események értelmét firtatta ezekkel a szavakkal. Nos, hogy erre a kérdésre valamiféle választ találhassunk, ahhoz mindenekelőtt régi beidegződések és aktuálpolitikai sandaságok, valamint féltőn takargatott tyúkszemek valóságos tömegén kell átgázolni, ahogyan azt új könyvében Hatos Pál tette. Ő ugyanis az őszirózsás forradalom és a Károlyi-féle Népköztársaság történetét feldolgozó sikerkönyve, Az elátkozott köztársaság után arra vállalkozott, hogy az utólagos vádbeszédeket és ítéleteket ismét üdvösen félretéve, az 1919-es körülmények, realitások és fantazmagóriák, remények és csalódások felvázolásával rekonstruálja számunkra a kommün egyszerre messianisztikus hitű és kétségbeesetten kapkodó, erőszakos és groteszk, nagyralátó és kisstílű valóságát.
 

A kiváló történésznek ehhez kényelmetlen tények és hiperérzékeny témák egész sorát kellett érintenie és földolgoznia. Hiszen a Tanácsköztársaság történetét vizsgálva majd' mindenütt kínos részletekbe botlik a kutató: a lelkes/kényszeredett értelmiségi, polgári és egyéb csatlakozások tömegétől, a Forradalmi Kormányzótanács származási-felekezeti összetételén, a hazai szocdem mozgalom demokráciadeficitjén és a terrorakciókon át egészen addig a frappírozó ellentmondásig, miszerint a világforradalomra játszó internacionalisták - kényszeredett szövetségben megannyi monarchiabéli vezérkari tiszttel - fölvették a harcot a cseh és a román hadsereggel szemben, míg a szentistváni állam konzervatív-jobbszéli hívei az ország földarabolásában érdekelt antantnál kerestek támogatást. Hatos teljesítményét aligha dicsérhetnénk méltóbban annak említésénél, hogy az ilyen neuralgikus, súlyosan terhelt témákat a szerző nemcsak futólag érinti (kényelmesen beérve, mondjuk, a jelen pártos leegyszerűsítéseire nyelvet öltő tények, vagy az utókori tendenciózus torzítások felmutatásával). Hanem a nehezebb utat választva ezeket is visszahelyezi az egykori valóság tiszta képletekkel sohasem dolgozó kontextusába. A kommün "zsidó" jellegének témáját áttekintvén például kiderülhet az olvasó számára, hogy ez a kérdés voltaképpen a Kormányzótanácson belül sem került le a napirendről, hogy Kunék politikája az izraelita hitközségeket és a "zsidó burzsujt" is jócskán sújtotta, vagy hogy a kommün galíciai zsidókat deportált a fővárosból. S legfőként, hogy a téma egykorú és 1919 utáni pertraktálása miként hagyta figyelmen kívül a kommunista politikusok saját identitásválasztását éppúgy, mint a magyarországi zsidóság sokszorosan tagolt és egészen változatos értékválasztások mintázatát felmutató társadalmát.
 
A jelenből visszatekintve eleve reménytelennek tetsző tanácsköztársasági kísérlet, amely a maga idejében sem volt több, mint egyetlen hazárd vabank, Hatos rekonstrukciójában most nyugtalanítóan ismerős életszerűséggel tárul elénk. Szinte aggályosan könnyen ismerhetünk rá például a valóságot mindössze formálható alapanyagnak tekintő politikusi voluntarizmus korlátolt arroganciájára, vagy épp a társadalmi/morális közegellenállás szinte kimutathatatlanul alacsony szintjére. A tartás nélküli magyar világra, ahol Prohászka Ottokár például nem minden alap nélkül írhatta le, hogy "az általános beijedésben s bugyogótöltésben a szerzetesek vezettek". A pénzkiutalások körül sürgő írókra, a mindjárt a legelső pillanatban hajlongó-elvtársazó hivatalnokokra, vagy épp az ifjúkori vörös cikkeit utóbb holtáig eltagadó Márai Sándor emberi gyengeségére. De Hatos könyvében azért más példákat is lelhetünk: mondjuk, az író Szász Zoltánét, aki a kommün idején is megőrizte a bátorságát - s aki aztán jellemző módon a Horthy-korszakban is kellemetlen-kényelmetlen alak maradt a maga liberális szólásszabadsági eszméivel. No és akad példa, amely a történelmi emlékezet hálátlan egyoldalúságáról tanúskodik: a május elsejei komáromi áttörés áldozatainak elfeledett hősi halála. Azoknak a zömmel ágyú- és vagongyári munkásoknak az értelmetlen pusztulása, akik Horthy fehérjeivel ellentétben valóban az életüket áldozták a magyarlakta területek visszaszerzéséért.
 
A kommün mint közérzet, hangulat és életérzés - ez a metatéma is okos-érzékletesen vonul végig Hatos történeti összefoglalásán. Így képet kapunk többek közt arról a nyugtalan cél- és tárgykeresésről, amely már a századelő és a kora tizes évek értelmiségi fiataljait jellemezte. S amely aztán elvezetett ahhoz a sötétbe ugró elszántsághoz, amit a Huszadik Század 1919 februárjában helyeslőleg így írt le: "Úgy vagyunk vele [értsd: a kommunizmussal], mint azzal az égő szerelemmel, amely ellen az értelem már tehetetlen. Ki kell próbálni." Éppígy plasztikus képet kapunk arról a sokféle irányról és szándékról, amely 1919 márciusában összetalálkozott egymással a kommün - legalább időleges - igenlésében: munkásmozgalmi indíttatástól az életreform-elképzelésekig, antialkoholista buzgalomtól a mozdulatművészeten át a halál- és hőskultuszig. (Ha valamit hiányolhatunk ebből a komplex rekonstrukcióból, úgy az a régi Magyarországon érvényesülő fékező- és fedőhatás körvonalazása lehet, hiszen az oly változatos progresszív és "progresszív" törekvések fokozatos radikalizálódásában a reformok gondolatát elutasító hivatalosságnak is része volt, elvégre összességében aligha a Bárczy István-, vagy épp a Bánffy Miklós-féle nyitottság jellemezte az első világháborút megelőző évek társadalom-, művészet- és tudománypolitikáját.) Arról a szintén sokfelől eredeztethető és éppily széttartó átalakítási furorról is sokat megtudhatunk, amelynek Bartók, Kodály és Dohnányi zeneakadémiai reformja, a pszichoanalízis világelső egyetemi tanszéke, de szintúgy a "fajtisztaság" tudománya is a részét képezte, az "utópia és az apokalipszis ölelkezése" közepette. A társadalom más szintjeit monitorozva pedig az elbeszélés egyebek mellett felismerteti velünk a kommün gyáriparának minden munkásmozgalmi képzetre és reprezentációra rácáfoló vakációs munkakultúráját is.
 
A Rosszfiúk világforradalma a történészi alaposság, az idézett források bősége és a példás tárgyszerűség mellett Hatos történetírói stílusának is sokat köszönhet. Az elbeszélés ugyanis nemcsak gördülékeny és világos (még a legérzékenyebb témákat tárgyalván is), de markánsan felismerhető stílussal is rendelkezik. Így például Hatos olykor kedvvel kapcsol be mondandójába egy-egy értelmező jelenkori utalást, ám ezek a fordulatai sohasem válnak túlhajtottakká, vagy pláne történelmietlenekké és jópofáskodókká. Annál szívesebben él viszont a szerző a trópusokban, illetve az azok összekapcsolásában rejlő retorikai lehetőségekkel, az alábbiakhoz hasonló képek egész sorát teremtve: "A világforradalom lejárt szavatosságú konzervigazságai egyre magányosabban álldogáltak a fridzsiderszocializmus új árukkal feltöltött polcain";  "A Tanácsköztársaság internacionalista tűzzel hevített kohójában sok minden elégett, de egyvalami bizonyosan érintetlen maradt: a hajdani nemzetiségi vezetőket vidéki bunkónak látó magyar kultúrfölény koncepciója"; "A tenger nélkül maradt tengernagy egyáltalán nem érezte magát partra vetett halnak a sekély vizű Balaton partján". Hogy az ilyen megfogalmazásokban jut hely és szerep némi kis (önironikus) modorosságnak is, azt a jelen recenziónak a modorosságról ugyancsak alapos ismeretekkel rendelkező tollnoka készséggel elismeri, ám a szöveg vonzerejét és egészséges humorát ettől még okvetlenül gyarapítja ez a szerzői irály. Mondjuk, amikor ezt olvassuk Tormay Cécile Bujdosó könyvéről: "a hatásos rémregény lappangó, eredeti kéziratára legfeljebb kenyérmorzsák hullottak, nem kézigránátok". S túl az egyes mondatok stiláris helyi értékén van a Hatos-féle elbeszélésmódnak egy nagyobb, általánosabb haszna is: az indulatoktól és az elfogultságoktól következetesen távolítja ugyanis az olvasót a szöveg, s miközben a szerző kerüli az ítélkezés gesztusát, közömbösséget sohasem mímel.
 
Miért is tenné, hiszen ez mind a mi közös történelmünk része. Akár el is ismerhetnénk végre. Akár meg is ismerhetnénk végre.
Kiadó:  Jaffa Kiadó,  Kiadás éve:  2021,  Terjedelem:  608 oldal,  Ár:  4499 Ft