Mikor 2016-ban először összecsapott a mozivásznon a két szuperhős-legenda a Batman Superman ellen – Az igazság hajnalában, és mind a nézők, mind a kritikusok csalódást keltő élményről számoltak be, a Warner Bros. stúdiónál rájöttek, hogy a DC szuperhős-univerzum számára kijelölt út nem működik. Ezt az irányvonalat Zack Snyder szabta meg, aki olyan filmeket rendezett korábban, mint a 300, a Watchmen: Az őrzők vagy éppen a DC-s Az acélember. Mivel a rivális Marvelnél eddigre már a tizenharmadik sikeres filmet küldték moziba, a Warnerner arra a következtetésre jutott, hogy a korábban képviselt sötétebb tónus helyett nekik is több humort, vidámabb zenéket és világosabb színeket kellene alkalmazniuk (mintha csak ezen múlna).

 

Mikor már csak a CGI effektek befejezése volt hátra, Snyder megmutatta Az Igazság Ligája négyórás nyers vágását a Warner fejeseinek, akik állítólag „nézhetetlennek” nevezték, ezért felbérelték a korábban a Marvel Bosszúállók-filmjeit író-rendező Joss Whedont, hogy írja újra a történetet. Miután Snyder lánya öngyilkos lett, Whedon a rendezői feladatokat is átvette tőle, és a film háromnegyedét újraforgatta (nevezetes incidens, hogy Henry Cavill eddigre már a Mission: Impossible hatodik része miatt bajuszt növesztett, amit aztán dollármilliókért kellett számítógépes technikával eltüntetni).

  

Nem jött be a stúdió számítása: a 2017 novemberében moziba kerülő, erősen marvelizált film összetákolt fércmunka lett, és a jegypénztárakban is leszerepelt. Ezzel életre kelt a #ReleaseTheSnyderCut hashtag, mellyel Zack Snyder eredeti vágásának kiadását követelték a csalódott DC-rajongók tízezrei, akik szent meggyőződéssel hitték, hogy a fiókban maga a szuperhősfilmek Aranypolgára lapul. 

 

A kezdeményezés komolytalannak tűnt mindaddig, amíg Az Igazság Ligája színészei és maga Snyder el nem kezdték használni a hashtaget. A Warnernek kapóra jött, hogy az induló streamingszolgáltatására, az HBO Maxra exkluzív tartalmat gyárthat, így újabb 70 millió dollárt adtak a Snyder-vágás befejezésére (egy projektre, ami addig csak veszteséget termelt). A végeredmény egy monumentális, négyórás alkotás lett, ami kétszer hosszabb, mint a 2017-ben kiadott, Whedon-féle verzió.

 

A Snyder-vágás nem hozta el a világmegváltást, sőt megerősítette azt a nézetet, hogy a film a kezdetektől fogva hamvába holt vállalkozás volt: Whedon hiába írta át a forgatókönyvet, a Snyder által meghatározott legfőbb narratív momentumokat meghagyta, így az utóbbi felelőssége vitathatatlan. Tény, hogy az összkép koherensebb Snydernél, a karakterívek lekerekítettebbek, mivel nem egy bizottság rakta össze a forgatókönyvet, de a sztori így is rettentően egyszerű, mégis a végletekig túlbonyolított és felduzzasztott. A túl sok karakter miatt Snyder verziója sosem működött volna kétórás mozifilmként, de még háromórásként is nehezen. Hogy milyen lett volna a moziba küldött verziója, sosem tudjuk meg, ugyanis ez, amit kiadott, garantáltan nem az.

 

Ezt a verziót érezhetően saját magának és a rajongóknak készítette, és ezzel maximálisan vissza is élt, meg sem próbálta a nyers vágást feszesebbre húzni – mintha egy rendezői változatot látnánk, amihez az összes törölt jelenetet hozzáadták. A sztori szempontjából feltétlen szükséges volt ilyen hosszasan kibontani a mitológiát? Dehogy! Muszáj volt betenni egy 13 perces epilógust a finálé után, ami a soha el nem készülő folytatást vezeti fel? Abszolút nem! De miért ne? Egy elvakult rajongó szemszögéből ezek pozitívumok – minél több, annál jobb –, de ha filmként tekintünk rá, joggal kérjük számon az öncélú szerkesztést és az indokolatlanul lassú tempót.

 

Mivel a két rendező két verziója azonos DNS-en osztozik, a hibák is hasonlóak, csak Synder esetében mindezt elnyújtottan és felnagyítva látjuk. A narratív mérföldkövek messziről látszanak, így különösen időhúzásnak érződik az a tempó, ahogy eljutunk hozzájuk. Három ilyen csomópontról beszélhetünk: egy, hogy az Igazság Ligája összeáll. Kettő, hogy a velük szembenálló főgonosz, Steppenwolf összerakja a három dobozt, ami pusztulást hozhat a világra (ha van fegyver, az el is fog sülni). Három, hogy Superman visszatér halálából – majd pont a DC-univerzum talán legismertebb hősét hagynák ki a nagy összeborulásból?

 

Ehhez képest két egész óra kell, hogy a monumentális hősköltemény belendüljön, és az összeállt Liga először összecsapjon Steppenwolffal. Nem lenne ezzel gond, ha az ide vezető út élvezetes lenne, de Snyder hőseinek egy része közömbös az emberiség sorsa iránt, és ha bennük nincs szenvedély, akkor bennünk, nézőkben még kevésbé lesz. 

 

A karakterek leginkább csak a cselekményről és a háttérmitológiáról beszélgetnek – úgy adagolják az expozíciót, mintha házi feladatot olvasnának fel –, így csak narratív funkciójuk van, valós személyiségük nincs. A bemutatásuk repetitív sablont követ: hősünk megment valakit, beszélget egy hozzátartozójával, majd beállít hozzá Bruce Wayne, azaz Batman (Ben Affleck), hogy csatlakozzon a Ligához, amire vagy igent mond, vagy kéreti magát. Wonder Womannel (Gal Gadot) és Aquamannel (Jason Momoa) ellentétben Flash (Ezra Miller) és Cyborg (Ray Fisher) nem kapott önálló filmet, így őket nulláról kell bemutatni, ami a szuperhőstörténeteknek szinte mindig a leggyengébb része. Az aktuális CGI-főgonosz, Steppenwolf motivációja, hogy előléptetést tudjon kiharcolni a fő-főgonosznál, de ennél nagyobb mélységet ne keressünk: gonosz, mert ez a történetbeli funkciója.

 

Whedon verziójában egyértelmű, hogy Supermant azért kell mellőzni a film végéig, mert túl erős a Liga többi tagjához képest, nagyjából öt perc alatt megoldhatná a fő konfliktust, és akkor nem lenne film. Snyder menti a menthetőt: Flash és Cyborg egyformán fontos a cselekmény végkifejlete szempontjából, így kevésbé tűnik one-man shownak a világmegmentés. Így viszont továbbra is érthetetlen, hogy miért szentel ennyi időt (bő egy órát) a film annak, hogy Superman végre csatlakozzon a Ligához.

 

A Snyder-vágásnak kétségtelenül megvannak az erényei Whedon verziójához képest, bár tényleg nem egy műfaj a kettő. Az akciókoreográfiák jobban követhetőek, a képi világ végre nem egy kivehetetlen, fakó massza. Ha épp nem számítógéppel generált tájakat nézünk, az operatőri munka egyenesen figyelemre méltó. Ugyanakkor a rengeteg karakter és a gyenge forgatókönyv miatt Synder verziója sem remekmű, legfeljebb csak nézhető. Snydernek mindene a látvány, a heroikus zenével kísért lassítások, a töméntelen pátosz, de lehet valami akármilyen monumentális, súlytalanná válik, ha nincsenek apróbb, de őszintén érzelmes pillanatok, a kisemberek szemszögét például abszolút figyelmen kívül hagyja. A Snyder-vágás ezzel megmarad filmtörténeti kuriózumnak, amelynek keletkezéstörténete izgalmasabb, mint maga a film.