Beszélgetés Andrássy Mátéval
2021.03.29.

Ha nem úgy állnak a csillagok és nem akkor kerül be az SZFE-re, valószínűleg másba kezd, de legalábbis másként. Hogy mennyire fér meg valakiben két teljességet kívánó létforma, a független és a kőszínházi, hogyan lehet mindezt összeegyeztetni, erről is beszélgettünk Andrássy Mátéval. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Egy éve mindenki próbál túlélni, remélve, hogy visszakapja a régi életét. Veled mi a helyzet?
 
Andrássy Máté: Nálunk a család összezárt. Hatan vagyunk testvérek, szerencsére a szüleim jól vannak, de idősödnek, próbáljuk egymást védeni, amennyire lehet. Ebben a helyzetben én vagyok az, akinek jelenleg nincsen dolga, mert a harmadik hullám teljesen leállított minden színházi munkát, ezért én vagyok mozdítható a családban. Vigyázok a testvéreim gyerekeire, segítek az online oktatásban. Azt látom a kollégákon is, hogy bezártak családi körbe, csak néhányukkal van most kapcsolatom. Szerencsére nekem nem kellett kenyérkereseti forrás után néznem, kapom a fizetésem a fehérvári színháztól és a Forte Társulattól is. Bennem van egyfajta előre menekülés a kényszerpihenő alatt, a sok elmaradt dolog pótlása mellett például gyógytornával megpróbálom újraépíteni a derekamat vagy a sokáig halogatott fogászati kezeléseket pótolom most be. Segít, hogy kétlaki vagyok, évekig csak független társulathoz tartoztam, ez kibővült a fehérvári színházzal, ahol közalkalmazotti státuszom van.
 
Andrássy Máté. Fotó: Forte Társulat
Andrássy Máté. Fotó: Forte Társulat
R: Az esztergomi ferences gimnáziumban végeztél, ami nem feltétlenül az a közeg, ami a színészi pálya felé indít, de lehet, hogy rosszul gondolom.
 
AM: Sokat köszönhetek a ferences gimnázium egyik világi tanárának, Pásztó Andrásnak, ő vezette a gimnázium színjátszó csoportját, ahova kinézett engem, ott kaptam az első lökéseket a pálya felé. Mondták, hogy tehetséges vagyok, gondoltam, enyém a világ, aztán szépen belegyalogoltam a felvételi pofonokba, nem vettek föl. A mából visszagondolva ez jó döntés volt a főiskola részéről, mert ha bekerülök, valószínűleg az első év végén kirúgnak. Még érnem kellett. Akkor persze nem ezt gondoltam. Aztán fölvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol Huszár László sokat nyitott rajtam, így végül bejutottam a főiskolára.
 
R: Ahol Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába jártál. Mennyire volt ez másféle képzés? Épp kezdett alakulni a fizikai színház, bár a kifejezés még nem létezett.
 
AM: A változás az volt, hogy nem a szokásos tanárok indítottak osztályt, hanem Jordán Tamás és Lukáts Andor. Székely Gábor akkor lett rektor, Ladányi Andrea vette át a mozgás tanszéket. Már ebből a felállásból is lehetett tudni, hogy valami más, izgalmas dolog kezdődik. Nekem ez volt a negyedik felvételim, előtte eldöntöttem, ha nem sikerül, más irányba mozdulok, de fölvettek. A főiskolán aztán kiemelt figyelmet kapott a mozgás, a mi osztályunk vizsgáira járt Horváth Csaba, aki szintén a tánc felől jött, mint Ladányi Andrea.  Miután végeztünk, többen Debrecenbe szerződtünk.
 
R: Milyen volt akkor a debreceni színház?
 
AM: Amikor kikerültünk a főiskoláról, tele voltunk tűzzel, bizonyítási vággyal. Debrecen nagyon izgalmas terepnek látszott a társulat összetételét illetően is. Ott voltak a régi debreceniek, illetve az odaszerződött beregszászi színészek, mi pedig nyolcan mentünk végzősök. Csányi János volt az igazgató, Vidnyánszky Attila a művészeti vezető. Azt gondoltuk, kezdő színésznek nem is kell ennél jobb helyzet, bizonyítani akartunk. De leginkább az volt a dolgunk, hogy figyeljük a beregszászi színészeket, hiszen mi kezdők vagyunk, nem tudunk semmit, most végeztünk a főiskolán. Akkor jött Horváth Csaba, hogy megrendezze a Wedekind-darabot, A tavasz ébredését. Ismert bennünket a főiskoláról, tudta, mire vagyunk képesek. Miközben próbáltunk, vezetőségi válság alakult ki a színházban. Nekünk erről fogalmunk sem volt, nem tudtuk, hogy mi történt, egyfolytában a próbateremben voltunk. Megcsináltuk A tavasz ébredését, egy háromórás előadást, aminek komoly híre ment. Hihetetlen állóképességet követelt nemcsak a színészektől, a nézőktől is. Minden energiánkkal próbáltuk meghálálni a bizalmat, mert végre bizonyíthattuk nem csak a közönségnek, de a kollégáknak is, hogy tudunk valamit. Mint amikor a versenylovaknak megmutatják, hogy erre, és akkor mind a nyolcan arrafelé húztunk, amiből létrejött valami rendkívüli. Mire eljutottunk a próbateremig, átalakult a vezetőség. Csányi János távozott, Vidnyánszky lett az igazgató. 
 
R: Ez hozott valamilyen változást?
 
Andrássy Máté A nagy füzetben
Andrássy Máté A nagy füzetben 
AM: Amikor én a Csokonai Színházhoz szerződtem, egy kedves, melegszívű emberrel ismerkedtem meg, Attila személyében, akinek remek humora volt. Láttam korábban rendezéseit, színházteremtő, társulatépítő személyiség volt. Debrecenben nekem a legfontosabb tapasztalat A tavasz ébredése volt, ami ment Zsámbékra a Rakétabázisra, meghívta Zsámbéki Gábor a Katona József Színházba, elkezdődött egy sikerszéria. Utána jött az ajánlat Horváth Csabától, hogy létrehozná a Forte társulatot Budapesten. Mindenkinek el kellett döntenie, hogy marad-e Debrecenben, vagy valami újba kezd. Végigtelefonáltam az ismerőseimet, kérdeztem a családot, és a bátyám mondta a legnagyobb közhelyet, amit ugyan ő is röstellt, de mégis fontos mondat volt, hogy hallgassak a szívemre. Igazából én változtam meg, valami mást akartam. Elszerződtem. Attila akkor megkérdezte, hogy bár persze érti a döntésemet, de a barikád azonos oldalán állunk-e. Mondhatnám frappánsan, hogy ma már értem, hogy mire gondolt, meg ma már azt is tudom, hogy mi a barikád, de akkor tényleg egy szót sem értettem abból, hogy mit beszél. 
 
R: Ez a darab indította el a „fizikai színházat”, bár Horváth Csaba a mai napig berzenkedik a kifejezéstől. 
 
AM: Én sem értem a kifejezést. De hogy ez már az volt-e, arra majd a színháztörténészek megadják a választ. Mi intenzív jelenléttel játszottunk szerepeket egy olyan előadásban, ahol különleges hangsúlyt fektetett a rendező a test vizuális kifejező erejére.
 
R: Erre épült aztán a Forte Társulat. Nem volt kockázatos a bizonytalanért elhagyni Debrecent?
 
AM: Persze, hogy az volt. De mi nem otthagytunk valamit, hanem sokkal inkább rátaláltunk valamire! Találkoztunk a munkában. Azt éreztük, hogy valami rendkívüli van a kezünkben, amit szerettünk volna folytatni. Négyen mondtunk fel, csatlakoztunk a Forte Társulathoz, ami ebben a formájában akkor alakult ki. Megvolt a lelkesedés, a kezdeti lendület és az ambíció. Nem is kellett több. Pestre jöttünk, többen a teljes bizonytalanságba, én haza, pestiként mázlim volt. Lépésről lépésre tanultuk ezt a fajta színházat. Elég könyörtelen időszak volt, főleg az anyagiak miatt, bár ezt csak visszanézve látom, akkor, azt hiszem, senkit nem zavart. Utólag azt is gondolom, néhány bemutatónk nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. Például volt nekünk egy Godot-ra várva előadásunk, hihetetlen munka volt benne, hatalmas vállalás, méltatlanul keveset ment. De valószínűleg ez is egy fontos lépcső volt A nagy füzetig
 
Kiss Diána Magdolnával a Leonce és Lénában
Kiss Diána Magdolnával a Leonce és Lénában 
R: Az volt az áttörés?
 
AM: Szerintem igen. A mai napig játsszuk, megélt több mint száz előadást. Kivételes megtapasztalni azt, amikor a szakma és a közönség egyaránt elismeri a munkánkat. Ennél az előadásnál minden összejött, de azt is megtanultuk, hogy rövid távon milyen kegyetlen és megtévesztő lehet a siker. Amíg kudarcaid vannak, erre vágysz, egyszer csak bejön, de sokkal mélyebb a kút, amibe beleszédülhetsz. Azt gondolod, hogy most már mindig minden siker lesz, ami persze nem igaz.
 
R: Nehéz volt megélni, hogy a következő talán kevésbé?
 
AM: Az az Irtás volt, amiben Csaba rám bízott egy főszerepet, és bármennyire azt éreztük, hogy ott is minden összejött, nem szólt akkorát, mint gondoltuk. Nem volt bukás, csak nem futott akkora szériát. Ökrös Csaba fantasztikus zenét szerzett hozzá. Isten nyugosztalja.  
 
R: A közönségnek is tanulni kellett ezt a formanyelvet.
 
AM: Igen, megdolgoztatja a közönséget is, különösen az asszociációs készségét, dekódolni kell mozdulatokat, az előadások vizuális és zenei rétegeit egyszerre kell befogadni. Ezért fontos A nagy füzet sikere, mert ott ez megtörtént, behúzta a nézőt. 
 
R: Szóba került már a kétlakiságod, hiszen a Forte független társulat, a Vörösmarty Színház városi intézmény, másféle feladattal, szabadságfokkal, gondolkodásmóddal. Ugyanakkor ennek a kettősségnek lehet előnye is.
 
AM: Remek kollégákkal ismerkedhettem meg, akikkel nagyon jó játszani.  Ugyanakkor, ha az ember eltölt néhány évet egy vidéki kőszínház színészeként, egy idő után távolabbról tud rálátni a nagyobb ívű folyamatokra. Mindegy, hogy minden energiádat, tehetségedet beleadod egy előadásba, annak fantasztikus sikere van, vagy éppen rutinból csinálod a szerepet, az előadás akkor is csak tizenötöt fog menni. Vagy tizenkettőt, de tizenhatnál csak különleges esetben többet. Ez hosszú távon eléggé bedarálja a színészt, kiégéshez vezet. Ugyanakkor most itt ülök a járvány közepén, és nincsenek napi megélhetési gondjaim, mert kapom a fizetésemet. És miközben panaszkodom a monotonitás miatt, amit a vidéki kőszínházi létforma jelent, ki lehet fogni aranyhalakat, szerepeket, rendezőket, kollégákat. Volt lehetőségem például Leonce és Lénát játszani Kovács D. Dániel rendezésben, ugyan csak tizenkétszer, de azt a mai napig ajándéknak tekintem. Hasonlóan jó élmény volt Az arab éjszaka Widder Kristóffal, a Caligula Nagy Péter Istvánnal.
 
Az arab éjszaka. Fotó: Vörösmarty Színház
Az arab éjszaka. Fotó: Vörösmarty Színház
R: Kívülről úgy látszik, hogy a színház nagyon tudatosan építkezik.
 
AM: Az elején összeállt egy álomtársulat, hiszen az Alföldi Róbert-féle Nemzetiből sokan szerződtek ide, így játszhattam együtt Cserhalmi Györggyel, László Zsolttal vagy Radnay Csillával vagy a mai napig Gáspár Sándorral, amiért örökké hálás leszek. Ők húzónevek voltak, de elindult egy szükségszerű fluktuáció. Jön egy fiatal, elmegy egy idősebb kolléga, mi maradunk. Lehet, hogy igazgató úr részéről sok minden tudatos, de az országban és a szakmában zajló folyamatokat ő sem tudja előre bekalkulálni. Amit csinál, azt jól csinálja, népszerű a színház a városban, talán a fiataloknak kellene több lehetőséget adni, mert az mindig nagyon üdítő, ha valaki nagy lendülettel tudja, hogy mit akar. Számomra nagy élmény például Shakespeare-t játszani vagy zenés darabban szerepelni, különösen a bohózatokat kedvelem. 
 
R: Mennyire része a városnak a színház?
 
AM: Fehérvár hatvan kilométerre van Budapesttől, ami azt jelenti, hogy sokan, köztük én is naponta ingázunk, ami persze nem jelenti azt, hogyha van valami olyan program a városban, amiben a színháznak részt kell venni, azt nem csinálnánk. Ez része annak, hogy fehérvári színészek vagyunk. Ha egy olyan város színházának a tagja vagy, ahol nincs más színház, csak amelyikben dolgozol, vannak kötelezettségeid a város felé. 
 
R: A politika erőteljesen jelen van a kultúrában. Ti ezt mennyire érzékelitek?
 
AM: Amennyire mindenki. Az általam is nagyra becsült Mertz Tibort hadd idézzem, aki úgy fogalmazott, hogy „a mostani helyzet mindenkinek szűkíti a lehetőségeit, aki nem akar betagozódni.” Fehérvár a szűkülő lehetőségek, helyek közül egy. Persze nem vagyunk vakok. Mindenki pontosan tudja, látja, hogy mi történik. Megvitatjuk, megbeszéljük, de nem próbáljuk befolyásolni egymást. Sokkal fontosabb, hogy ha elszállok, a társulat helyretesz. Ha el akarok mondani valamit, a társulat meghallgat. Ha leszokok a cigiről, a társulat velem örül, ha meg visszaszokom rá, a társulat megjegyzi. Ha pedig valaki részegen készül hazavezetni egy jól sikerült premier után, a társulat kicsavarja a kezéből a slusszkulcsot, és ágyba teszi. Vigyázunk egymásra.