 Dukay Barnabás |
Dukay Barnabás, noha közvetlen vallási indítékból nem ír zenét, kétségtelenül hívőkre és hitetlenekre osztja közönségét. Ennek részben muzsikájának erősen meditatív jellege, valamint érzelemmentessége az oka. Pontosabban Dukay mintha a mindenséget vágyná tollhegyre venni, és eközben nem sokat törődik a hagyományos emóciókkal. Bár önironikusan „hülyeség”-nek nevezi önértelmező kitételét, mégis igaz, hogy „posztkatartikus” zenét ír, amely voltaképpen az üresség állapotában kezdődik és talán oda is tér vissza. E művészet szubjektuma a világ csendjében, a megállított időben élvezi és kívánja megismerni önmagát, nem érzelmeit akarja lefesteni és közvetíteni a publikumnak, hanem valamiféle közös, a zene által megteremtett világrend szemléletére hívja meg hallgatóit. „Lexikonban olvastam egy ezernyolcszázból származó definíciót: a zene az a művészet, amely hangokkal érzelmeket fejez ki” – mondja egy Dolinszky Miklósnak adott interjúban. Nos, éppen ez nem érdekli Dukayt. Nem arról van szó, hogy elveti Mozart vagy Beethoven művészetét, nem is szólva Lisztről, akit interjúi szerint az egyik legnagyobbnak tart, hanem arról, hogy őt zeneszerzőként nem az emóciók forradalmának időszaka, hanem az érzelmek megszólalása előtti kor, az egyéni érzések némaságának kora érdekli, vagyis mondjuk, a tizennegyedik század muzsikája. Ha nincs individuum a művészetben, akkor kell lennie közösségnek, de ma éppenséggel ennek vagyunk a legkomolyabban híján. Egy végletesen szekularizált és atomizálódott periódusban sok kis egyéni hitből tevődik össze egy ilyen típusú művész közössége, az a bizonyos maroknyi csoport, amelyre T. S. Eliot szerint minden alkotónak szüksége van, legyen bármily avant-garde, vagy a konvenciók tagadója. Hogy Dukay Barnabás rendelkezik ezzel a hívő gárdával, azt ékesen bizonyította a Millenáris Teátrum zsúfolásig megtelt nézőtere.
 Klukon Edit és Ránki Dezső |
De még talán hívőire is elidegenítően hatott, amikor a zeneszerző térdig érő, barna, hatalmas gallérral ellátott kabátjában (vajon ezt külön csináltatja, mint Kassák egykor a roppant széles karimájú kalapjait? – kérdezhetné a kajánabb érzületű néző) a mikrofon elé lépett és felolvasta a határon állni senkiföldjén című költeményét. Az egyébként is roppant bonyolultnak, mélynek tűnő szöveg szinte teljesen követhetetlenné vált a komponista rossz artikulációja miatt. Vagyis az este erősen kedvezőtlen hangulatban indult. Ezután Klukon Edit és Ránki Dezső lépett színpadra egy teljes félidőre rúgó két zongorás műsorral. A módfelett „költői" címek (pl. Az őshomály követése, Láthatatlan tűz a téli éjszakában) és a teljesen mozdulatlan, szinte tökéletesen álló zene, a folytonos mezzoforte és piano közti dinamikai sáv, a zene „unalmon túli unalma” (Pilinszky) inkább a hitetlenek táborát erősítette, azokét, akik nem bíznak ennek a zenének a valódi mélységében és blöfföt orrontanak benne. Magam annyit talán leszűrhettem, hogy Dukay emóciómentessége végeredményben látszat csupán, hiszen különösen az első két műnek a kései Beethoven (nem pedig teszem azt, Dufay vagy Ockeghem) a kiindulópontja (de eszünkbe juthat a Via Crucis Liszt Ference is), mégpedig a Diabelli-változatok 20. variációja, ez a szinte teljesen hangnem nélküli álló zene. És megfogalmaztam a kérdést: tényleg radikális Dukay? És a kissé, bevallom, gonosz választ is: igen, amennyiben radikális lehet egy kromoszóma.
A második részben – mintegy hommage-ként – az UMZE Kamaraegyüttese illetve az Amadinda Ütőegyüttes ihletett és pontos előadásában elhangzott egy-egy Ligeti- és Cage-darab; a kis létszámú vonószenekarra írott Ligeti Ramifications ismét az álló zene miatt érdekelheti Dukayt, de hát tényleg nincs füle a hallásra annak, aki nem hallja ebben a műben a parázs alatt izzó érzelmeket.
 Dukay Barnabás |
És ezután következtek az este legemlékezetesebb pillanatai, a kilenc vonósra írt Fölizzás a tüzekben, aztán a Harmat csillogása az elmosódó lábnyomokban című motetta; ez a Jeremiás próféta egy mondatára írt félelmetesen szikár és megrázó kórusmű (a Schola Hungarica énekelte Dobszay László irányításával) minden oldalról és korból nézve nagy zenének tűnik. De talán még ennél is megrendítőbb hatást keltett a …hogy idő többé nem lészen című mélyvonósokra és négy tubára szerzett kamaradarab; ez a csendes, visszafogott apokalipszis a maga pátosztalan komorságának kérlelhetetlen erejével valósággal letaglózta a recenzenst. Katarzis volt ez a szó régi értelmében. Az utolsó szó ismét az ünnepelté volt: hosszú kabátjában Dukay elvezényelte az Amadinda által előadott vibrafonos darabját (Lebegő pára a mélység színén). Most meggyőzően hatott a korábban szimpla hatásvadászatnak tűnő Dosztojevszkij-kabát, felemelt karjaival, vékony, hosszú kezeivel a komponista úgy hajladozott-lengett zenéje ütemeire, mint Csontváry híres Prófétája. Összes problémájával együtt végül is diadal volt ez a koncert, egy nagyon jelentős, mélyen gondolkodó zeneszerző csatanyerése, akit aztán hosszasan ünnepelt a hívő közönség.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Őszi Fesztivál 2008 gyűjtőlapján olvashatják.