A Pesti Magyar Színház Nyitány jelenetíró pályázatának döntőbe jutott hét pályaművéről 1. rész
2021.03.22.

Már több mint egy éve éljük az archív felvételek, a streamelt, újabb előadások vagy már konkrétan online térre komponált alkotások korát. Kétségkívül születőben van egy újabb tendencia, amelynek egzakt megfogalmazására lesz idő még bőven. KELEMEN ROLAND ÍRÁSA.

Az Első Magyar Karantén-Színház után a Pesti Magyar Színház is drámapályázatot, pontosabban jelenetíró pályázatot hirdetett még tavaly decemberben, ahová olyan jeleneteket vártak, amelyek a karantén utáni életet járják körül. A színház dramaturgjai által kiválasztott hét szövegből készült, profi hangosítással és kameratechnikával felvett színházi házimozit február 23. és március 13. között követhettük a Facebookon, március 30-ig pedig szavazatainkkal segíthetjük a kedvenc produkció(i)nkat, hogy a legjobb három között végezzen(ek).
 
Almássy Bettina Kesztyűs kézzel című szövege több kisjelentben mutatja egy négy fal közé zárt család közhelyes történetét, ahol a három karikatúrafigura között unásig ismert konfliktusok születnek: a mániákus és hipochonder anya (Soltész Bözse) képtelen megbékélni a ténnyel, hogy fia barátnője (Réthy Zsazsa) nem csak a karantén alatt, de még azután is náluk él. Mindent bevet, hogy fia (Tóth János Gergely) mellől eltüntesse a nőt. Alapvetően nem a járvány a probléma, inkább a probléma katalizátora. Rohamtempóban pörgetve nézhetjük végig az elmúlt egy évünk szokványossá vált jeleneteit: a folyamatos fertőtlenítés, a bezártság elviselhetetlensége miatti dühkitörések, a home office idegőrlő monotonitása és a megbetegedéstől való rettegés. A kéttagú kórus (Hábermann Lívia és Szatmári Attila) intermezzói a hetvenes-nyolcvanas évek bizarr TV-reklámokra emlékeztető stílusában választják el egymástól a tizennégy mikrojelenetet, amelyek kronológiában felölelnek egy uroboroszszerű történetet: karanténból indulnak, megszabadulnak a betegségtől, de rövidesen újra a járvány kellős közepén találják magukat. A szöveg nem törekszik a crescendóra, minden jelenet külön életpillanatot mutat fel (családi konfliktus, vásárlás alatt ellopott autó, a járványhelyzet alatt a tömegközlekedés miatti szorongás stb.). A maximum lángon égő viszályok felületén maradunk, a történettöredékek amilyen gyorsan pörögnek, olyan gyorsan ki is fulladnak.
 

Tallér József jelenetének címében nem jósol nagy szerencsét a szereplőinek: Történet arról, hogy Nomád Csongor Zagyvarékason járt, és ez keresztülhúzta házassági terveit, hogy másról már ne is beszéljünk, mégis megszabadította szereplőit a koronavírus okozta bezártságtól. Egy ideig. A menyasszony (Horváth Anna) és két barátnője (Péteri Lilla és Lőrincz Nikol) egy szabadulószobában töltik a lánybúcsút. Egy valamikori Covid-osztály kórtermében kell megoldaniuk az utolsó, hangszórókból elhangzó, kijutásukhoz szükséges feladványokat. Mindegyiket sikeresen abszolválják, utolsó lépésként rekonstruálniuk kell a szoba berendezésének és az előző szobákban megszerzett tudás alapján az események forgatókönyvét. Érthető módon elbagatellizálják az egészet, először rosszul is érzik magukat, hogy gúnyt űznek a több millió ember halálát okozó vírusból, de megnyugtatják magukat, hogy ők nem az áldozatokon nevetnek, csak felmutatják a rosszat, kiröhögik, hogy pusztuljon. 
 
Mindennek az a célja, hogy a nézőkben is kellemetlen érzéseket keltsen: a szereplők nevetgélnek, poénkodnak saját óvodás szereplésekre emlékeztető színjátékukon – a színészek vélhetően szándékosan rájátszanak a figurák esetlen színészi képességeire –, hogy megmutassák, a szereplők számára sem önfeledt szórakozás ez. Az utolsó néhány perc kettős csavara pedig arra mutat rá, hogy hiába jutunk át egyik szobából a másikba és oldunk meg újabb és újabb feladatokat, a Covid-szabadulószobából sosem lesz kiút.
 
A nyugdíjas korosztály könnyen kiszolgáltatottá válik a technológiai fejlődés átláthatatlansága miatt, és még könnyebben esik áldozatul a szélhámosságnak. Így használják ki Varga-Bíró Tamás Csendesen múló idő című etűdjének szereplői a 96 éves Gizi néni (Dániel Vali) védtelenségét: egy luxuskórteremben ápolja őt két kórházi dolgozó a járvány vége után is – erről persze a nő mit sem tud, jól megvezetik. A két ápoló vitathatóan jó okkal hazudik: az időközben rákban elhunyt unokája (Gémes Antos) temérdek pénzt adományozott a kórháznak. Az unoka előre felvett videónapló-részletekben jelentkezik, mintha még mindig élne. Jut minden napra egy színes pendrive, minden napnak megvan a színe – így tudják megőrizni a kreált valóság kronológiáját. Ha a nagymama megtudná, hogy túlélte saját unokáját, belehalna. Az izgalmat a történet abszurditása adja, a két ápolót minimálisan, de megviseli ez az etikus-etikátlan tett, az a gyanújuk, hogy a néni sejteni kezdi cselszövéseiket. 
 
A két ápoló életéről is megtudunk egy keveset, Tamás például (Kocsis Gábor) egy könyvben préseli a faleveleket a gyerek iskolai feladatához, amibe Lilla (Kovács Panka) is besegít: egymás ölében ülve próbálják jobban préselni őket – humoros jelenet, de szükségtelen. Erre toppan be az ételfutár (Kisari Zalán), akinek hálátlan szerep jutott: valahogyan tudtára kell adni a nézőnek az alaptörténetet, neki elmondhatják ától cettig, hogy mi történik. Nem egészen tisztázott viszont az, hogy fél év után – ennyi ideje hazudoznak páciensüknek – miért éppen most mesélik el mindezt az új futárnak.
 
Életszerűtől a lehetséges forgatókönyveken keresztül a merőben fiktív elképzelésekig mindent láthattunk ezekben a produkcióban, de egy mindegyikben közös: a járványtól képtelenség teljesen megszabadulni. Mindegyik szerző az emberi pszichére mért csapást vizsgálja, és a szociális kapcsolataink torzulását jósolja.
 
A jelenetek a Pesti Magyar Színház oldalán itt találhatók.