A Rácz József–Baksai Réka–Tornyai Péter–Zétényi Tamás összeállításban játszó együttes ezúttal is a legmagasabb igénnyel, Haydn, Sosztakovics, Tornyai és Schoenberg kvartettjeiből állította össze műsorát. Ez, tekintettel arra, hogy a Fisz-dúrban komponált zeneművek ritkák, mint a fehér holló, a fisz-moll hangnem hegemóniáját jelentette – ez pedig, amint Farkas Zoltán zenetörténész kitűnő ismertetésében rámutatott, nem a legvidámabb hangnem, hanem feszültségekkel, konfliktusokkal teli, ha nem egyenesen tragikus. Mindez nyilván rányomta bélyegét az egész műsor hangulatára – ám nem a minőségére.

Zétényi Tamás, Tornyai Péter, Baksai Réka és Rácz József

Mindjárt a nyitó Haydn-vonósnégyes – az op. 50-es „Porosz” kvartettek 4. számú, fisz-moll darabja – arról tanúskodott, hogy nem csupán érett és igen magas igényű, sőt maximalista együttesről van szó, hanem olyanról, amely egyszersmind messzemenő nyitottsággal fordul az egyes korszakok és stílusok, illetve az egyes művek egyéni sajátosságai felé. Ha arra gondolunk, hogy programjuk túlnyomó része 20. és 21. századi művekből állt, különösen magasra kell értékelnünk a minden forszírozástól, romantikus manírtól, túlhajtott vibratótól mentes, ezzel szemben karcsú és áttetsző, differenciált artikulációjú, valamennyi finomságra odafigyelő Haydn-játékukat. Míg az egész koncert folyamán egy különlegesen intenzíven együtt zenélő együttes játékában gyönyörködhettünk, az összbenyomás meghatározó eleme volt Rácz József ideálisnak mondható, sőt ragyogó primáriusi közreműködése. Már tündérien karcsú, szárnyalóan szép és karcmentes hegedűhangja sem mindennapi, de az a laza magabiztosság, amellyel szólamának mindenkori helyi értékének megfelelően előtérbe lép vagy éppen szerényen visszahúzódik, miközben vezetői jelenléte ugyanolyan intenzív marad – nos, ezekkel az erényekkel az erős hazai mezőnyben is az elsők közé kell őt számítanunk.

Ami egyébként a Haydn-mű előadását illeti, a tétel sűrűsége és tartalmassága maradéktalanul érvényesült feszes és precíz játékuk nyomán. A variációs lassú tételben megcsodálhattuk a nüanszok iránti érzékenységüket, a tuttik homogén, „sötétbarna” hangszínét, az egész tételt átható nyugalmat és komolyságot. Kecses libbenésű volt a menüett-tétel, súlyok és oldások érzékeny szembeállításával; és emelkedetten szólalt meg a finale, folytonos száguldás helyett remek belső agogikákkal.

Brassói-Jőrös Andrea

Sosztakovics rövid, de annál súlyosabb 7. vonósnégyesében a külsőségek feltűnő mellőzése szolgálta igazán a darab végletes kontrasztjainak és tragikus súlyának érvényesülését. Az előadók ebben a rendkívül expresszív darabban is a megszólalás és a reagálás maximális precizitására alapozták játékukat. A darab első szakaszában-tételéből jajszóként és visszatérő mottóként törtek elő az I. hegedű rendkívül szuggesztív, élesen akcentuált fortissimo pizzicato hangjai. Megkapó volt a poétikus középső szakasz gyengéd szekund–brácsa duettje, és imponáló a rendkívül nehéz fúga magabiztos előadása, de még inkább a gesztusok ereje és a megnyugvást vagy éppen lemondást tükröző befejező rész meggyőző megformálása.

A hangverseny a zeneszerző Tornyai Péter "Wohltemperierte Zeit – zwei polyrythmische Studien für Streichquartett" (mármint a BMC honlapja szerint; helyes németséggel: Die wohltemperierte Zeit – zwei polyrhythmische Studien für Streichquartett) című darabjával folytatódott. Ennek két tétele két játékos stílusgyakorlat vagy talán inkább stílusjáték: Bachnak már a teljes koncertsorozat címében felidézett nagy ciklusából az első kötet fisz-moll és A-dúr fúgáját teszi át a szerző, amúgy Webern módjára széttördelve és színes mozaikkockákká transzformálva, vonósnégyesre. Hogy a játék, a humor hátsó gondolatként valóban jelen legyen, arról az A-dúr tételt átjáró, macskanyávogásra utaló glissandók gondoskodnak.

Bár a hangverseny imponálóan egyenletes színvonalú volt, valószínűleg joggal nevezhetem a tetőpontjának a zárószámot, Schoenberg 1908-ban befejezett 2. vonósnégyesét, amelynek énekszólamát Brassói-Jőrös Andrea (szoprán) adta elő. Ez a hallatlanul sokféle stílust ötvöző és mégis elemi erejű és megrázó szépségű darab méltó, és ha egy szóval kell jellemeznem, nemes előadásban szólalt meg. Érvényesült benne a fanyar irónia ugyanúgy, mint a Verklärte Nachtból átszűrődő idill vagy a sánta ritmusok félelmetes játéka, de legnagyszerűbb mégis az utolsó két tétel volt, amelyben Brassói-Jőrös Andrea is megszólalt. Az ő teljesítményét is csupán dicséret illetheti: teljesítménye hangi-technikai kiválóságán meg remek szövegértésén és -mondásán túl mindenekelőtt átélt, szuggesztív, intenzív zenei jelenléte révén volt jelentős élmény. De szinte ugyanezt mondhatjuk a teljes együttesről, illetve az énekesnő és a hangszeresek együttműködésértől is. Ők együtt dramaturgiailag is nagyszerűen átgondolt és megformált, mindvégig magas hőfokú, nagyszabású előadásban szólaltatták meg ezt a különleges remekművet.