Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AURAMENTES ÖVEZETEK

13. Budapesti Építészeti Filmnapok / Kortárs Építészeti Központ
2021. márc. 16.
Ahogy azt a filmfesztivál alcíme (RECONNECT) is jelzi, a digitális korszak alatt folyamatosan átalakuló urbanizált terekhez kötődő viszonyunk lett az idei felhozatal egyik fő témája. SÜLL KRISTÓF ÍRÁSA.
A tizenharmadik alkalommal megrendezett Budapesti Építészeti Filmnapok „RECONNECT” (újracsatlakozás) címszóval ellátott központi témája több szempontból is érdekes megvilágításba helyezi a fesztiválon bemutatott filmeket. A digitális és informatizált társadalmak köznyelvében e kifejezés főként a világhálóhoz való kapcsolódás újfajta jelenségének leírására kezdett szolgálni, és éppen ez az idők során kialakuló kettős jelentése az, ami ironikus gesztust sugall és idézőjelbe teszi mind a tematikát, mind az ahhoz köthető alkotásokat. 
 
Hogy ezen az online terek elhatalmasodása folytán a fizikai terekkel való viszonyunk felelevenítése (és romantizálása) értendő, vagy az építészeti tereinknek a (digitális) film médiumán keresztüli más típusú befogadása, az már a nézőre van bízva. A tény, hogy mindezt a pandémia okán online streaming szolgáltatáson keresztül tárja elénk a Kortárs Építészeti Központ csapata, az értelmezések újabb rétegét kínálja. Ebből az aspektusból nézve az alcím az otthonukba zárt karanténközönség tiltott vagy kiürített közösségi és nagyvárosi terek nyüzsgő atmoszféráját megidézni próbáló erőfeszítéseire is reflektálhat. 
 
Molekulák
Molekulák
A fizikai terek iránti megnövekedett igényt a szervezők csupán dokumentumfilmjeik virtuális képmezőivel és a Budapest Film Zrt. streaming szolgáltatásainak a Toldi Mozi előterét és vetítőtermét szimuláló fényképek, grafikák és a társaságot imitáló chatszobák segítségével tudják javarészt kielégíteni. E küldetés természetesen (jelenleg) teljességgel lehetetlen, és az esemény már említett ironikus megnevezése miatt vállaltan komolytalan is. Élettereink a filmszalagra vagy a digitális kamerák pixel-mezőire kerülve ugyanis elveszítik azt az egyediségüket, „itt és most” jellegüket, ami sajátos aurájukat teremti meg. Ehelyett a vásznon teljesen új életet és jelentést kapnak, mely talán az említett körülmények miatt talán még szembetűnőbb és elgondolkodtatóbb.
 
A film művészetének keretein belülre lépve, annak belső tartalma szempontjából is fontossá válik az „újracsatlakozás”; számos felvonultatott dokumentumfilm szereplője igyekszik megtalálni, vagy (újra)felfedezni életteréhez fűződő emlékeit, gondolatait. Az „újra” előtagból következő időbeli tényező, a visszatekintés intenciója temérdek archív felvétel és régi analóg fénykép felhasználásában ölt konkrét formát. 
 
Az ilyen dokumentumok felsorakoztatásában a szekció legtöbb alkotása osztozik. A Molekulák (Molecules, 2020) rendezője, Andrea Segre Velence utcáit járva eleveníti fel apjával kapcsolatos gyermekkori élményeit. A rendkívül intim és meghitt projekt során lírai belső monológok kíséretében láthatunk családi fotókat vegyülni az olasz nagyváros utcáinak látképével; Segre flaneurként keresi kapcsolatát saját múltjával és egyben saját elveszettnek tűnő identitásának rekonstrukcióján igyekezik. A Periféria (Outskirts, 2020) főszereplő testvérpárosa hasonlóan édesapjuk hagyatékát tárja fel, azonban az ő céljuk nem csupán saját, hanem egy nagyobb közösséget is érintő tér-identitás felélesztése és továbbgondolása; Xavier Walls barcelonai építész közösségi-participációs terveit szeretnék átmenteni a jelenbe. 
 
Az utca
Az utca
A befotózott tervrajzok és régi, megkopott amatőr felvételek hasonlóan nagy szerepet játszanak a filmben, mint az aktuális mozgóképes dokumentációk. A tér-identitás még teljesebb (és absztraktabb) formát ölt az 5 háztömb San Franciscóban (5 Blocks, 2019) és Az utca (The Street, 2019) című filmekben. Ahogy a két cím is sugallja, egy-egy utca „életét”, történelmét tárják elénk a készítők; ez esetben a múlt század és az elmúlt pár év során rögzített képsorok szembeállított struktúrába szerveződnek a „régen és most” narratíváját követve. Az 5 háztömb a híres Market Streeten végbement folyamatokat követi nyomon, míg Az utca a londoni Hoxton Streetre fókuszál. Előbbi a techcégek térnyerésének bemutatásából nyeri aktualitását, míg utóbbi a Brexit folytán beállt új status quo-t igyekszik vizsgálni. 
 
A még közelebbi jelen felé fordulva ismét fel kell idézni a Molekulákat, melynek forgatását a koronavírus miatt hirtelen bekövetkező lezárások megszakították. A rendező ennek ellenére a lehetőségeihez mérten befejezte a filmet, reflektálva a körülményekből fakadó nehézségekre – ám sajnos nem sikerült annál többet érzékeltetnie a helyzetből, mint amit bárki más is hétköznapjai során megtapasztalhat: a városok üres, szellemjárta terekké váltak. 
 
A Molekulák alkotója nem állít többet a nyilvánvalónál, nem nyújtja a COVID-helyzet frappáns allegóriáját és a cikk elején tárgyalt „újrakapcsolódás” témát sem mélyíti el igazán. E gondolatmenet inspiratív továbbgördítéséhez egy másik alkotás, a Melyik az igazi? Másolt városok valódi élete (The Real Thing – Real Life in Fake Cities, 2018) című film felé kell fordulnunk. Benoit Felici projektje kiválóan megragadja azt, ami számomra az Építészeti Filmnapok esszenciájának mondható: nevezetesen a már említett auranélküliséget, aminek folytán az építészet újradefiniálódik a képkockákon. 
 
Melyik az igazi? Másolt városok valódi élete. A képek forrása: Budapesti Építészeti Filmnapok
Melyik az igazi? Másolt városok valódi élete. A képek forrása: Budapesti Építészeti Filmnapok
Felici a világ legismertebb és legmonumentálisabb épületeinek reprodukcióit kutatja fel és mutatja be, a Kínában található Eiffel-torony replikától kezdve az „afrikai Vatikánig”. Bár a film e helyszínek látszólag közömbös dokumentációját nyújtja, a nyilatkozó építészek, teoretikusok vagy a megszólított környékbeliek interjúi mind egy (talán előre felállított) tézis felé mutatnak; mindenki a valós és másolat fogalmainak jelentőségét kérdőjelezi meg, így foglalva állást kulturális örökségeink gondtalan keveredése mellett. A film ezáltal – a korábban tárgyaltakkal ellentétben – aligha igényli archív felvételek és történelmi dokumentumok felvonultatását: a Tower Bridge vagy a Szent Péter-bazilika immár történelmétől és egykori jelentésétől megfosztott spektákulumként áll kontextusából és eredeti környezetéből kiemelve. 
 
A modern nyugati kultúrát jellemző reprodukció és tömeggyártás művelete elért a nagyszabású, ez idáig egyeduralmat élvező, definitív építmények territóriumába – azokat az alkotásokat „fenyegeti”, melyeket a filozófia és az esztétika még az aura fogalmával ruházott fel. A technikai sokszorosíthatóság szellemében fogant új médiumok, mint a fotográfia vagy a filmművészet, visszahatottak „elődeikre”. Felici filmje így aligha képes megfosztani ezen építményeket „itt és most”-juktól; az építészek már előre elvégezték e műveletet. Belső lényegét tekintve reprezentáció és alanya ijesztően közel került egymáshoz; a sokszorosított épületek lefilmezése aligha különbözik az archív felvételek, fényképek mozgóképbe integrálásától. Érdekes adalék, hogy Felici egy évvel filmjének megjelenése után egy virtuális valóság (VR) élmény keretében is bemutatta az emlegetett architektúrákat és városrészeket, ezzel tovább bonyolítva az alkotásának címében is felvetett problémát: melyik (vagy éppen mi) az igazi?
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek