Stereo Akt: Ex Katedra / Jurányi Inkubátorház
2021.03.16.

Hogy a magyar közoktatás nem feltétlenül diáknak való vidék, azzal nap mint nap szembesül pedagógus, szülő, meg főleg gyerek, de mi van az elrettentő statisztikák és a hétköznapi kudarcélmények mögött? Boross Martin szerint sok-sok egyéni történet. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

És ezzel nem akarok, de nem is tudok vitatkozni; a nagyítólencse alá állított egyénnél amúgy sem igen tudok ma érdekesebb tárgyat elképzelni a színházban. Nem gondolom persze, hogy végleg leáldozott volna a klasszikus drámáknak, a kortárs drámaíróknak sem, de hosszú évek óta gyűjtöm azokat a főleg külföldi tapasztalatokat, amelyek arról beszélnek, hogy az egyes embernél és az ő történeteinél valóban nincs semmi csodálatosabb (meg rettenetesebb). 
 
Azon kevés említésre érdemes színházi alkotó között, akik Magyarországon ebben az irányban (is) gondolkodnak, Boross Martinnak és virtuális társulatának, a Stereo Aktnak úttörő szerep jutott és jut. Amikor tavaly ősszel az Örkény Színház bevállalta a Kiváló dolgozók nagyszínpadi bemutatóját, az jóval több volt nemes gesztusnál: az évad egyik legfontosabb premierjét civilek és színészek közösen hozták létre. Felteszem, hogy amellett, amit mi látunk-láttunk végeredményként, legalább olyan jelentőségű, amit ők a folyamat alatt egymástól és egymással tanultak. A színészetet nem hivatásszerűen űzők színpadra hívásának ez lehet az egyik legizgalmasabb, egyben leginkább rejtett hozadéka: a másik, ezáltal pedig az én megismerése.
 
Mindez csak azért kívánkozik ide, mert sejtem és remélem, hogy azokhoz, akik netán az Örkény közvetítése révén ismerkedtek meg Boross Martin nevével, a március elején online bemutatott Ex Katedra híre is eljutott. És valószínűleg nem is csalódtak abban, amit láttak. Leszögezem, hogy én sem, épp ezért gondolkodtam sokat, miért van némi hiányérzetem a projekt kapcsán: épp csak annyi, hogy a végén azt gondoljam: tényleg csak ennyi az egész? Lehet, hogy csak hiba volt az ajánlót túl komolyan venni, ami iskolai bántalmazásról és rasszizmusról (is) beszél: lelki szemeim előtt traumatikus áltisis élmények kibeszélő show-ja jelent meg, amit nézve az ember szörnyülködhet, álmélkodhat, miközben megpróbálja a saját helyét meghatározni az alkotók által felépített rendszerben.  
 
Mayer Dániel és Borsos Luca az előadásban
Mayer Dániel és Borsos Luca az előadásban
Amiben amúgy minden résmentesen illeszkedik, és elismerem, ezért hálásabb is lehetnék. A Boross Martin, Dohy Balázs és Thury Gábor által jegyzett koncepció lényege, hogy a szereplők a többnyire a kilencvenes években átélt iskolai élményeikből válogatnak, majd azokat egy következetes és okos dramaturgia szerint mesélik, stilizálják, újrajátsszák a színpadon, egyedül vagy mások társaságában. A valósággal való bárminemű egyezés korántsem a véletlen műve, és bár más, hasonló fogantatású előadásoknál idővel óhatatlanul is a kívülálló voyeur szerepében találom magamat, itt – talán a hasonló életkor miatt? – szinte azonnal beszippant a dolog, és olyan kifejezések, gesztusok, jelenetek ugranak be, amikre bő két évtizede nem gondolok napi rendszerességgel. 
 
Ilyenek, mint például: fehér felső, sötét alj, „a kicsengetés nem neked szól, hanem nekem”, üzenőfüzet, tesicucc, „gyere ki a táblához”, beírás, „ki a hetes”, betárcsázós net, „kinél nyílik ma ki a napló”. Vagy az akkori jelentől távolodva, a felnőtt szem bölcs rálátásával: szegregáció, hatalommal való visszaélés, féltékenység, komplexusok. Akár traumák is, naná, és csak remélem, hogy az Ex Katedra körülbelül önmagukat játszó szereplői nem bántódnak meg azon, ha azt írom, hogy történeteik alapján többnyire szerencsés flótásoknak gondolom őket, vagyis a szavaikból körvonalazódó alakokat. 
 
Vass Imre az előadásban
Vass Imre az előadásban
A magyar közoktatás málló falú kísértetkastélyába röpít a nosztalgiavonat; egy olyan világba, ami mindent szigorúan előír, rögzít, meghatároz és definiál, és ahol nincs se hely, se idő a kérdéseknek. Akkori énem számára – ugye nem vagyok ezzel egyedül? – talán fel se tűnt sok-sok, itt jókedvvel, bőséggel részletezett apró igazságtalanság vagy méretes anomália, bornírt és blőd szabály, azaz csupa olyasmi, amire ma nem tudok másként tekinteni, mint egy abszurd színjáték fekete-fehér építőkockáira.
 
A játék praktikus keretét hat gurítható, asztallapja alatt féltett kincsek tárolására is alkalmas iskolai asztal, illetve az üres színpad fölé illesztett vetítővászon adja. A sors, vagyis a konferanszié szerepébe helyezett Mayer Dániel keze dönt arról, kinek mit dob az élet: az egyesével végig vett bemutatkozáskor van, aki a nyóckerben jár állami suliba, de van, akinek a Waldorfban kezd nyiladozni az értelme. Hogy hol és mikor járunk időben, azt a videóbejátszások egyértelműsítik: bár már a kínosan feszengős iskolai ünnepélyek szemcsés homevideói is komoly leletnek fognak számítani a holnap régészei szemében, de az Antall József halálakor megszakított Kacsamesék, a délszláv háború bombázásainak érthetetlen képsorai, vagy az ikertornyok másképp szürreális pusztulása is ikonikus képsorok. 
 
Jelenetkép. A képek forrása: Stereo Akt
Jelenetkép. A képek forrása: Stereo Akt 
A játszók történeteiben, vagyis képzeletében az iskola szabályozó és szabályozott intézmény. Tudjuk, hogy minden viccnek komoly az alapja, ahogy azt is, hogy az élet szüli a legabszurdabb helyzeteket: a Messaoudi Emina tanítónénije által közölt házirend harmadik törvénye, miszerint „Aki hintázik, főbűnt követ el”, éppen a határon billeg. És a tanár(típus)ok jönnek hosszú, tömött sorokban, a hasonló élményeket tapasztalt néző számára igazi terápiás ülésként hat, amikor a ceruza helyes tartásáról, vagy arról értekezik a tanerő, hogy aki nem tud ollóval körbevágni valamit, annak nincs keresnivalója az iskolában. (Spoiler: Ásmány Zoltán, aki ezt kapta életre szóló ajándékként, ma animációs rendezőként dolgozik.) A tanár zord és megközelíthetetlen, mindenható istenségként tételeződik, aki olykor könnyebben szerez magának cinkosokat, mint a kortárscsoport tagjai. Mert van olyan, hogy röhög az egész osztály, csak én izzadok a táblánál, egyik lábamról a másikra állva: aki túlélte Vass Imre feleltetési ceremóniáját, elmondhatja, hogy őt megedzette az élet. 
 
A kamaszkor beköszöntével közvetve-közvetlenül szóba kerül a szex (kicsit hiányoltam a béna szexuális felvilágosítás órák remake-jét): Raubinek Lili például a református egyház táborában jegyezhette meg élete ezen pontján, hogy milyen az ideális férfi. A szereplőket az általuk működtetett-felállított, közelről videózott makettek, berendezett „babaszobák” is visszafiatalítják: erős színházi pillanat a képregényes-rajzos beszámoló a kisfiúkat a maszturbálásról faggató, amúgy rokonszenves férfinak a felidézése. Ennek a történetnek is jó a vége, „Superman” meghal. Mert míg a korábbiakban részletezett öncélú tanári erőfitogtatásokon öntudatosabb osztálytársaim már akkor is csak röhögtek, vannak esetek, amik másféle határokat léptek át. Dani egyik osztálytársának a többiek általi megalázását a drámainstruktor Borsos Luca játszatja újra társaival: a szereplők gondolatainak kihangosítása a feldolgozás eszköze.
 
Az egykori görcsök és egyenetlenségek mára szinte nyom nélkül felszívódtak: az Ex Katedra simára csiszolt munkadarab lett, amit a legvérszomjasabb technikatanár is dicsérettel illetne. Minőségi emlékest és generációs előadás született, és a revübe forduló fináléból világossá válik, miben áll a nagy titok: tényleg az életnek tanulunk, nem pedig az iskolának.