Ha a budapesti Mozsár utca elején található Deák Erika Galéria üvegablaka előtt megáll az ember, akkor benn egy zöld oázist lát – egy színes és vonzó, mű- és valódi növényekből álló installációt –, ami mögött a hátsó falon marsbeli  tájat idéző  festmények sejlenek fel. Ha még a nap is süt, akkor a természetes fényből jut a kiállítótérbe is, és jól látszik, hogy nem csak a már említett munkák várják a látogatókat, hanem továbbiak is. Két festő, egy fotográfus és egy grafikusként indult, de egyre inkább három dimenzióban alkotó képzőművész,  négy fiatal nő csoportos kiállítása ez. A kurátorok – a galéria tulajdonosa és közvetlen munkatársai – olyan közös pontokat láttak meg a munkáikban, amelyek nemcsak egymás mellé sorolják őket, hanem fel is erősítik a  kilencvenes évek elején született generáció tagjait foglalkoztató gondolatokat és érzéseket, nyilván nem kizárólagosan, de érzékelhetően.
Megnéztük a kiállítást, aztán beszéltünk a fiatal művészekkel is.

Sztefanu Marina: Papíroázis

A kiállítás leglátványosabb elemének, a tükörfólia tóval és üdezöld növényekkel pompázó oázisnak az alkotója, Sztefanu Marina a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett. Képgrafikusként kezdte, majd áthallgatott szobrász szakra. Ekkor már a két dimenziót elhagyva kis doboztereket konstruált, erős színházi vonzódása okán is. Majd jöttek a különféle papírinstallációk, melyek gyakran meglepő és ironikus szinezetet kaptak, nem utolsósorban az anyaghasználatnak köszönhetően. A Fülöp Gergővel együtt készített Papírszalonna című például egy beltéri tűzrakás-szalonnázás-szabadidőzés megidézése volt, főleg papírból, pink fényben. Az installációkat azért is szereti, mert – mint mondja – a nézőnek az élmény befogadásához éppúgy el kell mennie az adott térbe, mint ahogy színházi előadáshoz is „helybe kell menni”.

Revizor: Ebben az installációban papír, műanyag, és igazi növények is szerepelnek. Másodszor készítette el, új helyen, és most bujábbnak és tömörebbnek is hat, mint korábban.

Sztefanu Marina: A három évvel korábban készült Éden-projektből emeltem át néhány darabot, és adtam hozzá újakat, sűrűbbé és több síkban elhelyezkedővé téve a „dzsungelt”. Aljnövényzet, cserje-szint, magasra nyúló fák, na meg a színes lufik, amik szintén felfelé emelik az egészet. Régóta visszatérő elem nálam valamiféle vágyott világ megjelenítése. Korábban készítettem egészen kicsi dobozokat is ezzel a dzsungeles, zöld témával, pl. Missing Malaysia plane címmel, de van, hogy arra vágyom, hogy ez a téma besétálható, körbejárható legyen.

R: Mennyire efemer darabok ezek? Meddig élnek ezek a papírnövények, papírtárgyak?

SzM: A papírt festem, stencilezem, illetve viasz-batikolom, azaz festékrétegek közé viaszpöttyöket vagy csíkokat teszek, majd belevasalom a papírba. Ha a viasz beleivódik a rostok közé, a papír sokkal időtállóbb  lesz, elképesztően bírja a strapát, és jól tudom formázni, alakítani. Azért szeretem ezt az anyagot, mert nagyon sokrétűen felhasználható, könnyen beszerezhető, egyszerű, de mégis nemes. Bármit meg lehet csinálni belőle. A síkban létező grafikáimnak és a térbeli munkáimnak is ez az alapja. Itt jegyzem meg, hogy sok hulladékot termelek, de igyekszem őket újrafelhasználni; a korábban említett dobozos projekthez például néhány régebbi munkámat ledarálva készítettem papírt.

A szoba-oázis mögötti falon és a galéria előterében Kárándi Mónika utópisztikus tájai láthatók, nem eviláginak tűnő növényzettel a nyugtalanítóan narancsvörös ég alatt. A fiatal festőnő következetesen építi saját univerzumát, egyenletes és magas színvonalon. A tájjal és a természettel  pályakezdése óta erős kapcsolatban áll.

Kárándi Mónika: Sigh of the Sky II.

R: Nem nehéz a pusztuló Föld képét belelátni a drámai hullámzású dombok közé. Valóban ez munkál a háttérben vagy ez már a befogadó aggodalma?

Kárándi Mónika: Hát igen… mi lesz a bolygónkkal, ha minden így megy tovább? Engem nyomaszt és megrémiszt ez az egész. Minden nap arról olvasni, hogy egyre melegebb van. A bizonytalanság, a jövőkép hiánya szerintem nemcsak az én munkáimban érezhető, hanem a mostani kiállításban résztvevő másik három alkotótársamnál is. Az én képeim talán leginkább Marina installációjával állnak leginkább párbeszédben.

R: A festett dombokon tekergőző növény a fantázia termékének tűnik, pedig – ha jól tudom – egy valós, sivatagi túlélő-növény ihlette.

KM: Korábban többször festettem pálmafákat, mediterrán növényzetet, de aztán ahogy változtak az idők, meg az is, ahogy gondolkodom a világ sorsáról, kezdtem más növényt keresni. A neten utánanéztem „csúnya növényeknek", úgy akadtam rá egy dél-afrikai növény, a velvícsia képére. Ez egy rendkívül szívós, akár több száz évig is élő növény, ami két hosszú levélkart ereszt a homokba, hogy ezekkel felszívja az utolsó sivatagi páracseppet is. Amiket olvastam róla, az megszépítette a szememben. A galériában látható három képem egy sorozat darabjai, amit folytatok még.

Kalán Viktória: Egy nő

A harmadik kiállító, a Pécsett végzett és jelenleg Kecskeméten élő Kalán Viktória is sorozatban gondolkodik; egy nő testét festi, sokszor, sokféleképpen. Esterházy Egy nő című könyve ihlette és vezeti; 97 darabosra tervezi a sorozatot, ebből látható a 47-es, a 61-es és a 86-os számot viselő kép.

R: Változó méretek, kollázs-technika, és gondolom hosszú távú munka…

Kalán Viktória: 2018-ban kezdtem el. Nyilván nem követem az Esterházy-szöveget szó szerint, de tény, hogy rongyosra olvastam már a könyvet, és jegyzeteket is készítek. Nem sorban haladok, egyébként. A vászonra kasírozott kivágatokat az internetről, a sajtóból, barátoktól kapom. A nőkben – és egyáltalán az emberekben – a furcsa szépséget keresem;  ahol más hibát vagy sérülést lát, nekem az lehet hogy szép…

A csoportos kiállításban negyedikként részt vevő alkotó Rédling Hanna. Nemrég végzett fotográfia mesterszakon, és a korábban Rotterdamban töltött hasznos szakmai tartózkodás után fél lábbal még mindig Hollandiában él – illetve a COVID miatt mégsem…  Elfolyó, bizonytalan körvonalú képeit a kiállítás kontextusában nézve nem a stabilitás jut az ember eszébe.

R: Milyen technikával készültek ezek a képek?

Rédling Hanna: Egy tér-szkennelést lehetővé tevő telefonos applikációval nézek körbe az adott térben. 

Rédling Hanna: Selves

Az eszköz minden apró szögből készít egy fényképet, és abból rak össze egy 3D-s modellt. A csavar az, hogy ebből én nem pl. egy makettet nyomtatok ki, hanem a leszkennelt térből kiválasztok egyetlen kockát – egy többnyire kissé töredezett, roncsolt képet –, és dolgozni kezdek vele: mondjuk, eltávolítom az eredeti textúráját, megváltoztatom a színeit, ilyenek. Ezt a technikát a következő projektemben is alkalmazni fogom, ami egyébként azzal foglalkozik majd, hogy ma, a virtualitás és a valóság határán élő lány/nő hogyan maradhat ép és egészséges. Én a magam hozzáállását a dolgokhoz alapvetően optimistának tartom, de azért nem ismeretlen számomra a szorongás.

A kiállítás címe Néha az óceánnal merülök, résztvevői négy, egyelőre a hullámok tetején sikló fiatal alkotó. További jó utat!

A Néha az óceánnal merülök című kiállítás 2020. február 18-tól március 26-ig látható.

Virtuálisan is bejárható a galéria oldaláról.