A műsor első felét Schubert op. 142-ként ismert második impromptu-sorozata alkotta, amelyet a művész szuggesztíven és vitathatatlanul egyéni – bár semmiképpen sem egyénieskedő – felfogásban adott elő. Farkas Gábor játékának alapvető vonása a megszólalás nyugalma, tömörsége, amely azt a benyomást kelti, hogy valamiféle súlyos tömeg halad előre feltartóztathatatlanul az időben – ez azonban nem teszi nehézkessé az előadást, csupán fegyelmezettséget, kiegyensúlyozottságot kölcsönöz neki. Ugyanakkor erre a szilárd talapzatra támaszkodva az előadó minden rugalmasságát és érzékenységét latba vetve, szabadon formálhatja a zene hangzó felszínét. A mondott fegyelmezettség és kiegyensúlyozottság segít messziről elkerülni a szentimentalizmus veszélyét; ugyanakkor Farkas ihletett játéka maradéktalanul idézi fel a Schubert-zene daloló, simogató, nosztalgikus vagy mélységesen szomorú arcát.
 Farkas Gábor (Raffay Zsófia fotója) |
Sőt, ezeket az arculatokat akár tovább is tudja árnyalni, amint azt például az első impromptu nyugodt, simogató anyagának apró rezzenései bizonyították; vagy akár az Asz-dúr darab szavakkal alig leírható, gyengéd szomorúságának megragadó, mégis minden sziruposságtól mentes érzékeltetése. Nagyon szép, bár talán nem földöntúli pillanat volt az utóbbi tételben a nyitószakasz visszatérése is, miközben a középrész akkordjai egy csöppet mintha erőtlen kontrasztot jelentettek volna az addigiakkal szemben, kissé jobban összezúgatva a kelleténél. A maga egészében azonban ez a formarész is kontrolláltan és érzékenyen, ha nem is átütő erővel szólalt meg.
A variációs szerkezetű B-dúr darab már maradéktalan élményt jelentett expresszív agogikai gesztusaival, általában az idő felszabadult, „gumiszalagszerű”, de a ritmustalanság érzetét sohasem keltő kezelésével. Impozáns volt a moll-variáció hömpölygése, de a virtuóz variáció könnyedséggel párosuló brilianciája is. Ezzel szemben a záró f-moll impromptu makacs dobbantásaiból hiányoltam az igazán száraz, kemény effektust – igaz, hogy itt gyors tempóban is felcsillantotta képességét az előadó az idő rugalmas kezelésére. Valamint a tétel messze előremutató, szaggatott-gesztikuláló „énekbeszédét” is szuggesztíven, már-már kissé elidegenedett „modern zeneként” tolmácsolta.
Mindezt úgy foglalhatnám össze, hogy Farkas Gábor előadói karakteréből nem hiányzik sem az erőteljes kisugárzás, sem a finomságok iránti érzék, sem pedig a tudatos építkezés és a sokszínű differenciálásra való képesség; valahol a legmagasabb szinten azonban hajlamos a körvonalak bizonyos elmosására, a nagy, katartikus pillanatok igazán erőteljes érvényesítésének elmulasztására.
Ezt követően a művész Liszt Soirées de Vienne című Schubert-parafrázis-sorozatából játszotta el a 6. (Allegro con strepito) és a 7. (Allegro spiritoso) tételt. Ezeknek a vonzó koncertdaraboknak a mélysége persze nem hasonlítható a korábban hallott impromptukéhez, s bennük a fentebb habozva jelzett előadói problémák lényegében nem jelentkeznek. A lendületes 6. számban Farkas Gábor a játék légies könnyedségével és jó értelemben vett szabadságával, a virtuózan gyöngyöző hangok valóságos szökőkútjaival, a bécsiesen „sántító” valcer-ritmus abszolút autentikus kivitelezésével tökéletesen idézte fel a darab atmoszféráját. Ehhez a másik Liszt-átiratban megkapó lírai pillanatok járultak, közéjük tartozott a darab varázslatosan szép, lenyugtató lezárása.
A fokozatos fajsúlycsökkentés szellemében a koncert utolsó számában végleg elszakadtunk Schuberttől, viszont megmaradt a „Soirée de Vienne” jelszó, ezúttal egyes számban: Alfred Grünfeld ilyen című, op. 56-os, az operett nyitányára koncentráló Denevér-koncertparafrázisa módot adott a művész előző két számban látott erényeinek még tömörebb összefoglalására, remek, zenekari színhatások kikeverésére – és arra is, hogy még az eddigieknél is lazábban, magától értetődőbben, valóban anyanyelvi szinten beszél „bécsiül” és „valcerül”. Emellett azt is megmutatta, hogy a derék Grünfeld zongora-irálya a Liszté után is rendkívül hatásosnak bizonyul, elsősorban a virtuóz elemek talán nem minden külsőségességtől mentes, mégis a jó ízlés határain belül maradó kidomborításában. Farkas Gábor mindenesetre ezen a terepen is elemében volt.