Farkas Gábor online zongoraestje
2021.03.10.

Március 3-án, az MVM-koncertek sorozatában Farkas Gábor adott egyrészes szólóestet a Zeneakadémián, minden ízében bécsi programmal. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsor első felét Schubert op. 142-ként ismert második impromptu-sorozata alkotta, amelyet a művész szuggesztíven és vitathatatlanul egyéni – bár semmiképpen sem egyénieskedő – felfogásban adott elő. Farkas Gábor játékának alapvető vonása a megszólalás nyugalma, tömörsége, amely azt a benyomást kelti, hogy valamiféle súlyos tömeg halad előre feltartóztathatatlanul az időben – ez azonban nem teszi nehézkessé az előadást, csupán fegyelmezettséget, kiegyensúlyozottságot kölcsönöz neki. Ugyanakkor erre a szilárd talapzatra támaszkodva az előadó minden rugalmasságát és érzékenységét latba vetve, szabadon formálhatja a zene hangzó felszínét. A mondott fegyelmezettség és kiegyensúlyozottság segít messziről elkerülni a szentimentalizmus veszélyét; ugyanakkor Farkas ihletett játéka maradéktalanul idézi fel a Schubert-zene daloló, simogató, nosztalgikus vagy mélységesen szomorú arcát.

Farkas Gábor (Raffay Zsófia fotója)
Farkas Gábor (Raffay Zsófia fotója)
Sőt, ezeket az arculatokat akár tovább is tudja árnyalni, amint azt például az első impromptu nyugodt, simogató anyagának apró rezzenései bizonyították; vagy akár az Asz-dúr darab szavakkal alig leírható, gyengéd szomorúságának megragadó, mégis minden sziruposságtól mentes érzékeltetése. Nagyon szép, bár talán nem földöntúli pillanat volt az utóbbi tételben a nyitószakasz visszatérése is, miközben a középrész akkordjai egy csöppet mintha erőtlen kontrasztot jelentettek volna az addigiakkal szemben, kissé jobban összezúgatva a kelleténél. A maga egészében azonban ez a formarész is kontrolláltan és érzékenyen, ha nem is átütő erővel szólalt meg.

A variációs szerkezetű B-dúr darab már maradéktalan élményt jelentett expresszív agogikai gesztusaival, általában az idő felszabadult, „gumiszalagszerű”, de a ritmustalanság érzetét sohasem keltő kezelésével. Impozáns volt a moll-variáció hömpölygése, de a virtuóz variáció könnyedséggel párosuló brilianciája is. Ezzel szemben a záró f-moll impromptu makacs dobbantásaiból hiányoltam az igazán száraz, kemény effektust – igaz, hogy itt gyors tempóban is felcsillantotta képességét az előadó az idő rugalmas kezelésére. Valamint a tétel messze előremutató, szaggatott-gesztikuláló „énekbeszédét” is szuggesztíven, már-már kissé elidegenedett „modern zeneként” tolmácsolta.

Mindezt úgy foglalhatnám össze, hogy Farkas Gábor előadói karakteréből nem hiányzik sem az erőteljes kisugárzás, sem a finomságok iránti érzék, sem pedig a tudatos építkezés és a sokszínű differenciálásra való képesség; valahol a legmagasabb szinten azonban hajlamos a körvonalak bizonyos elmosására, a nagy, katartikus pillanatok igazán erőteljes érvényesítésének elmulasztására.

Ezt követően a művész Liszt Soirées de Vienne című Schubert-parafrázis-sorozatából játszotta el a 6. (Allegro con strepito) és a 7. (Allegro spiritoso) tételt. Ezeknek a vonzó koncertdaraboknak a mélysége persze nem hasonlítható a korábban hallott impromptukéhez, s bennük a fentebb habozva jelzett előadói problémák lényegében nem jelentkeznek. A lendületes 6. számban Farkas Gábor a játék légies könnyedségével és jó értelemben vett szabadságával, a virtuózan gyöngyöző hangok valóságos szökőkútjaival, a bécsiesen „sántító” valcer-ritmus abszolút autentikus kivitelezésével tökéletesen idézte fel a darab atmoszféráját. Ehhez a másik Liszt-átiratban megkapó lírai pillanatok járultak, közéjük tartozott a darab varázslatosan szép, lenyugtató lezárása.

A fokozatos fajsúlycsökkentés szellemében a koncert utolsó számában végleg elszakadtunk Schuberttől, viszont megmaradt a „Soirée de Vienne” jelszó, ezúttal egyes számban: Alfred Grünfeld ilyen című, op. 56-os, az operett nyitányára koncentráló Denevér-koncertparafrázisa módot adott a művész előző két számban látott erényeinek még tömörebb összefoglalására, remek, zenekari színhatások kikeverésére – és arra is, hogy még az eddigieknél is lazábban, magától értetődőbben, valóban anyanyelvi szinten beszél „bécsiül” és „valcerül”. Emellett azt is megmutatta, hogy a derék Grünfeld zongora-irálya a Liszté után is rendkívül hatásosnak bizonyul, elsősorban a virtuóz elemek talán nem minden külsőségességtől mentes, mégis a jó ízlés határain belül maradó kidomborításában. Farkas Gábor mindenesetre ezen a terepen is elemében volt.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2021. március 3.